...

 A parton sült hal illatát sodorta a szél. Rendszerint hagymás köretet adtak hozzá, amit imádok. Apró bűn, vagyi inkább csak bűnöcske. Egy a sok közül.

 Amióta itt vagyok, gyűjtöm az ilyesmit. A reggeli bámészkodást a kertben, a foszlós kalácsot a sarki péktől, a papucsban flangálást, a heti egy látogatást a falu túlsó végén levő tavernában, vagy az integetést a bolt előtt elhaladóknak...

 Minden reggel kivonultam a partra, ez egyfajta szertartás lett az elmúlt egy év alatt. Ugyanúgy, mint a reggeli frappé, amit Jan hagyott nekem az újságkupac mellett. Nem értette soha, hogy miért vágyom annyira az általa csak unalomnak nevezett hangulatra, ami a faluban uralkodott. Nyilván a nekik már megszokott érzés engem leginkább azzal a tudattal töltött el, hogy jó helyen vagyok. Neki nem volt viszonyítási alapja, nekem igen.

-Jó neked itt?- kérdezte félve. Mosolyogtam.

-Hidd el, hogy igen. A reggeli kávéd nélkül legalábbis félember lennék.

-Igeeen? A kávém??? -megkergetett a konyhában. Aztán csókot nyomott a homlokomra, és elviharzott. Az illata meg ottmaradt. Még délben is éreztem, és ez jóleső érzéssel töltött el.

Szóval összefogtam a hajam, kendőt terítettem a vállamra, és kedvenc nyugágyamhoz indultam. Ha semmi másom nem lenne, csak ez, akkor is boldog lennék. Bezzeg tavaly ilyenkor...

 Nem gondoltam, hogy egyszer ott tudom hagyni a jól berendezett, biztonságos, de idegtépő bonyodalmakkal teli életemet, és itt kötök ki. Szinte sajnálom a turistákat, akiknek két-három hét után haza kell utazniuk. Otthon biztosan mindenkinek azt mesélik, hogy ez az a hely, ahol szivesen élnének. Fotókat tesznek a hűtőajtóra, és időnként rácsodálkoznak. Mekkora bolondok, hogy nem maradtak....

-Lea mikor leszel kész?

-Még húsz perc, talán huszonöt...

Csörgött a telefon, a számítógépen kimondhatatlan mennyiségű e-mailről villogott egy üzenet, a főnök meg úgy rohangált a folyosón, mint a mérgezett egér. Aztán rájöttem, hogy nincs miért rohannom. A főnök úgyis mindig ideges, a telefon folyamatosan csörög, a levelek meg holnap is itt lesznek. Anya keresett.

-Miért nem békülsz ki szegény fiúval, mit vétett neked? Peter igazán nem rossz választás...

-De nem is jó, és már nem szeretem, miért legyek vele?

Ezen a ponton mostanában mindíg megreked a beszélgetés. Anyám nem titkolt célja a férjhez adásom, de eddig legnagyobb sajnálatára minden igyekezete csődöt mondott. Még a karácsonyt követő időszakban is azon serénykedett, hogy Peterrel közelebb kerüljünk egymáshoz, de én már akkor tudtam, hogy ennek nincs értelme. Aztán a barátnőm Lilly egy reggel bizonytalan hangon hívott.

-Lea? Beszélnünk kell. Most.

A kávézóban halálravált arccal ült. Alig mert rám nézni, éreztem, hogy nem egy újabb rosszul sikerült kalandjáról fogunk beszélgetni, az nem szokta így megviselni.

-Én azt hittem, hogy csak tévedek, vagy rosszul látom, de az a lány... szóval együtt voltak. Egy ismerősöm mondta, hogy ismeri, és bár még nem tart régóta, de úgy tűnik, hogy komoly a dolog.

Nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem próbáltam Petert megvédeni, hiszen én éreztem már hónapok óta, hogy ez nem az igazi. Akartam erről beszélni vele, de mindig sietett, az ügynökségen ahol dolgozott, napközben elérhetetlen volt. Gyakorlatilag hónapok óta nem volt egymáshoz semmi közünk.

 Aznap este megkértem, hogy költözzön el. Nem is ellenkezett, fél óra múlva kisbőrönddel elindult az autójához. Még láttam az ablakból, hogy tétován visszanéz, de aztán beült a kocsiba, és elhajtott. Út közben még felhívott.

-Ne haragudj...

-Csak azt nem tudom, meddig húztad volna. Mikor akartad elmondani?

-Féltem. Nem akartalak megbántani.

-Hát, pedig ez ilyenkor elkerülhetetlen.

Nem mondtam neki, hogy mekkora kő esett le a szivemről, hogy nem miattam lett vége.És ez már csak az utolsó kis csepp volt a pohárban...

"Kiadó ház a falutól 150, a parttól 60 méterre. Kert gyümölcsössel, saját olajsajtolóval. Internetkapcsolat, telefon van. Kérésre fotókat küldök"

Lilly a nyakamba ugrott.

-Igeeeen, menjünk, úristen, máris csomagolok. Két hét Görögországban, de jó lesz...

Nem árultam el neki. Kétségbeesett volna, és egyből riasztotta volna Anyát. Ezt pedig végképp nem akartam. Egy nyaralást mégiscsak könnyebb beadagolni neki.

Lilly naponta háromszor hívott. Még volt egy hét az indulásig, a főnököm legnagyobb megrökönyödésére kivettem az összes szabadságom, és kiválogattam a ruhákat, amiket magammal viszek. Aztán megfeleztem a kupacot.  Aztán azt gondoltam, storno az egész, bár feltűnő lesz, hogy az egész nyári ruhatárammal indulok nyaralni. Na mindegy.

Az ingatlanost megkértem, hogy legyen diszkrét, amikor átadja kulcsokat. A papírokat postán küldi el, Lillynek nem kell látnia. Úgy éreztem megam, mint egy terrorista, de amikor ránéztem a házat ábrázoló fotókra, minden kétségem elszállt....