...

    Hajnalban arra ébredtem, hogy Jan a narancspréselő karját tekergeti. Az öreg és rozzant szerkezet még Elié lehetett, a pincéből mentettük meg. Borzalmas hangja volt. Felkeltem, és
láttam, hogy Claraék összes csomagjukat kihordták a teraszra.
Gyorsan reggelit készítettem, a komp még csak egy óra múlva jön. A család lógó orral ült az asztalhoz, láthatóan semmivel sem lehetett őket megvigasztalni.
- Jövőre is várlak benneteket. Csak egy telefon, és vár benneteket a régi szobátok. - tényleg azt kívántam, hogy mindig ilyen vendégeim legyenek.
- Annyira jó volt itt, hogy el sem tudom mondani. Most már csak azon imádkozom, hogy ne szüljek meg útközben. Már csak néhány nap van hátra. Steve szorgalmasan bólogatott.
- De ha megindul a szülés, legalább lesz miért visszafordulnunk. - vigyorgott.
Mindent elpusztítottak egy falatig. A pácolt halfilétől, a mézes vajig minden elfogyott. Jan a furgon platójára pakolta a csomagokat, és levitte a kikötőbe, majd visszajött a családért.
- Indulnunk kell, már látszik a komp a horizonton.
Gyászhangulatra nem számítottam. Úgy álltunk a kikötőben, mint az árva kismacskák. Tényleg nem akartak hazamenni. A kávéklub tagjai persze most is ott voltak, Teresa biztos vásárolni ment
a városba, de a kávéról megfeledkeztem, mert még több száz méterre volt a hajó, amikor hangos ricsajt hozott a szél a partra.
Anya rendezkedett.
- Kié ez a táska? A napernyő? Hoztatok szúnyogriasztót? Rosy, vettél be gyógyszert? - kuncoghatnékom támadt. Kezdődik.

Ahogy beért a komp a kikötőbe, egy egész busznyi lármás kölyök módjára viselkedő, izgatott felnőtt vált közelről is láthatóvá. Nagy levegőt vettem, és intettem nekik. Horgászbotok lendültek a
magasba, és ettől a kávéklub tagjai is érdeklődővé váltak.
- Mondja Lea, mi készül itt?- úgy néztek rám, mint egy marslakóra.
- Világvége Janis bácsi. Világvége. Ha ezt túléljük, akkor már semmi baj nem érhet bennünket.
A horgászbotok, gazdáikkal, a hozzátartozó asszonyokkal, poggyászokkal, termoszokkal, gumimatracokkal, kacsás úszógumival (!) és némi zajjal, letódultak a komp fedélzetéről. A
háttérben a kapitány sapkájával törölgette a homlokát. Ez az út jobban megviselte, mint pár napja a vihar. Ha most nem mond fel, akkor soha.

Elbúcsúztam Clara-tól és Stevetől, adtam nekik két üveg bort, Theo útravaló mazsolás kalácsot, és hagymás bagettet csomagolt nekik, Zoé pedig Clarat lepte meg egy tégely saját készítésű
olívás krémmel. Felszálltak a kompra, bár még volt negyed óra az indulásig, de a fiúkat e kellett valahova pihentetni, mert a korai ébresztő miatt nyűgösek voltak. A kapitány a saját kabinját
ajánlotta fel a gyerekeknek, akik öt perc múlva úgy aludtak, mintha mi sem történt volna. Még egyszer elköszöntem, és megígértettem velük, hogy amint akkora lesz a baba, hogy lehet
vele utazni, újra eljönnek. Fájó szívvel csatlakoztam a kikötői flaszteren nyüzsgő társasághoz, de amikor megláttam, hogy
mekkora káoszt okoztak a parton, elszállt a szomorúságom.