Jan egyenesen Zoé kapuja elé kanyarodott, és vadul dudálni kezdett. Az asszony konyharuhával a kezében futott felénk, és úgy ugrott a nyakunkba, mintha ezer éve, és nem egy hete váltunk volna el egymástól.

- Theo alszik, tegnap jött haza a kórházból. –mondta könnyes szemmel.

- Annyira hiányoztatok, hogy az esküvő után azonnal hazaindultunk.

- Na gyertek gyorsan, biztosan éhesek vagytok. - már terelt is bennünket az egyik asztal felé hogy bársonyos olívában pácolt fetát halmozhassunk hagymás bagettből készült pirítósunkra. Mézédes paradicsomot haraptunk hozzá, és bár a szemünk majd leragadt, ittuk Zoé információit az elmúlt napokról.

- Egy család jött néhány napja, az asszony várandós. A harmadik babáját egy hónap múlva hozza világra, a férje minden nap aggódik, hogy mi lesz, ha megindul a szülés. Engedelmeddel a birtokon szállásoltam el őket, mert a házban, amit béreltek, csőtörés volt. –Minden fáradtságom elillant.

- Vendégek vannak a birtokon? És ezt csak most mondod, de hát ez fantasztikus! –azon gondolkodtam, vajon meg van-e mindenük. Úgy tűnik Jan gondolatolvasó volt, mert azonnal szedelőzködni kezdett, és intett, hogy menjünk.

- Szerinted hogy érzik magukat? Nem is készültünk fel a fogadásukra, nem is volt itt senki, hogy fogadja őket. - mondtam Jannak, már az autóban ülve. 

- Mindjárt meglátjuk. Ha nem zavarja őket, hogy egyedül vannak az egész birtokon, akkor nincs baj.

 

- Sziasztok, Lea vagyok. –kezdtem az ismerkedést első, hivatalos vendégeimmel.

- Szia, téged várnak Anyáék. - a szőke kissrác szemmel láthatóan nem esett ki a kutyagyűrés ritmusából.

- Hahó, van itt valaki?- a bejáratnál futottam össze vendégeimmel, akik lepirult bőrrel éppen a partra készülődtek.

- Hello, minden rendben? Lea vagyok, a vendéglátójuk. - az asszony szemmel láthatóan megörült nekünk.

- Ó, már nagyon vártunk, jó hogy jöttél, nem tudtuk, hogy vajon beszemtelenkedhetünk-e a konyhádba. Clara vagyok, ő a férjem Steve. Reggel a piacon jártunk, és annyi mindent vettünk, amiből főzni szeretnénk, de nem akartunk engedély nélkül garázdálkodni a házban.-nevetett, és ettől ugrálni kezdtek a szeplők az arcán. Steve egy fehér vászonsapka alól mosolygott feleségére.

- Clara azt ígérte, pihenni jövünk, de nem tud nyugton maradni. Pedig már csak három hét van a szülésig. - vakargatta a feje búbján a sapkát.

- Azért túlozni nem ér- mondta Clara - ha te is ekkora pocakkal élnél, belátnád, hogy büntetés egy helyben ülni, és várni, hogy végre történjen valami. Na induljunk, úgy látom Leára ráfér egy kis alvás.

 

 Clara maga mögé irányította családját, úgy trappoltak a kapu felé, mint a katonák, csak a tacskó ugrabugrált összevissza a nyomukban, megbontva ezzel az idilli család képét.

Valóban. Állva tudtam volna elaludni, mire felocsúdtam, Jan fürdővizet készített, így miután alaposan lecsutakoltuk egymást, nekiláttunk, hogy kipihenjük az elmúlt csaknem 60 óra fáradalmait. Pillanat alatt elaludtunk, észre sem vettük, és átaludtuk a napot.

Másnap reggel viszont már hat órakor ébren voltam. Zoé zsemléket, és fűszeres cipókat hozott, valamint egy halom levelet, aminek többsége Jannak szólt, de találtam köztük egyet, ami nekem jött. Egy fél zsemlével visszatelepedtem az ágyra, és rázni kezdtem Jan vállát.

- Ébredj, ez fontos lehet. - Azt sem tudta, hogy hol van. - Nem várhatott volna ez egy kicsit?   

- Nem hát, még soha nem kaptam hivatalos levelet ebben az országban, és ezeket a betűket elolvasni sem tudom. - Az orra alá nyomtam a kötegnyi papírt. Felült az ágyban, és olvasni kezdte. Aztán rám nézett, és elvigyorodott.

- Hölgyem, ez itt a hivatalos engedély a műemlékvédelemtől. Sikerült!!!

A nyakába ugrottam, és sírva fakadtam.

- El sem hiszem, most már minden rendben lesz. -felpattantam, és Zoé után futottam a kertben.

- Zoé! Itt az engedély, képzeld, megkaptam. - átölelt.

- Most már tényleg ide tartozol.

Aztán észbe kaptam, a legfontosabbakról megfeledkeztem. Gyorsan felöltöztem, és biciklire pattantam, hogy lekerekezzek a falu széléhez. A parti ház kapuját nyitva találtam, Tom és Lilly éppen a nagy asztalnál nézegettek valamit.

- Ez kék. Látszik. - Tom kezében egy darab műanyagot tartott.     

- Ugyan dehogy, nem hiszem. - Lilly csóválta a fejét.

- De igen. Különben is, az előbb raktad ki a vacsorád maradékát, ez teljesen logikus. - Tom vigyorgott.

- Gyereketek lesz! Igen, te terhes vagy!- Sikítottam köszönés nélkül. Lerohantam Lillyt, össze-vissza nyomorgattam egy nagy öleléssel.

- Igen, most már mi is biztosak vagyunk benne. - szipogta boldogan.

Tom még mindig a tesztcsíkot nézegette, de Lilly kikapta a kezéből.

- Ez nem játék, elvégre rápisiltem. - és kidobta titkuk bizonyítékát. Megbeszéltük, hogy egyelőre nem szólunk senkinek, azt még kicsikartam belőlük, hogy Jannak elmondhassam, aztán én is bejelentettem a jó hírt.  

- Igazi, teljes jogú szigetlakó lettem. - büszkén mondtam, jó volt kiejteni a számon. Ünneplésképpen turmixot ittunk tekintettel a kismamára, és megbeszéltük, hogy este a tavernában folytatjuk a konferenciát.

 

Nagy adag paradicsomsalátát készítettem hozzá, és elővettem Horasz diófagyijából egy liternyit. Napraforgómézet csorgattam rá, és dinnyeszeleteket csúsztattam mellé.

Mire kész lettem a terítéssel, megérkeztek Clara-ék. Farkaséhesek voltak, így szó nélkül az utolsó falatig mindent megettek.

- Mondd csak, te hogy kerültél ide? - kérdezte Steve.

- Hát, kellett hozzá egy idegesítő főnök, egy átdolgozott évtized, és egy olyan nap, ami után teljesen eleged lett a saját életedből. A barátnőmmel jöttem, aki azt hitte, hogy egy szállodában lógatjuk majd a lábunkat naphosszat, koktélokat szürcsölgetve. - én magam is mosolyogtam a saját sztorimon. - aztán mindketten itt ragadtunk.

- Merész, de teljesen igazad van. Ha tehetném, én is összepakolnám a családomat, és keresnék egy ilyen helyet magunknak. De a cég miatt nem lehet.

- Ne búsulj, ide akkor jöttök, amikor csak kedvetek tartja, na meg a munka engedi. - mondtam, és egy szelet dinnyét nyújtottam neki.

- Hmm, hát ez isteni…na ezért is vissza fogunk jönni.

 

 A nap nagy részét még mindig a tavernában töltöttem. Zoéval tervezgettünk, naptárat készítettünk a vendégek beosztásához, és a közelgő esküvőre vonatkozóan is volt néhány ötletünk. Például az, hogy feldíszítjük a kikötőt, ahová Tom és Lea megérkeznek a hajóval. Alinát megkérjük, hogy álljon készenlétben a menyasszony frizurájának és sminkjének elkészítéséhez.

 Nyár derekán jártunk, érezhetően egyre nagyobb volt a hőség. A parton Horasz napernyőket állított fel, húsz-harminc turista vette birtokba a hófehér fövenyt, és rendületlenül követelték a mézes-fügés, diós, és karamellás fagyit. A halászok a hajnalban fogott garnélákat Zoéhoz vitték, aki grillrácsra dobta őket, hogy finoman megpiruljanak. Az első adagot Claraéknak vittem, akik Mikisz legfinomabb borával öblítették le a finomságot. Aztán kiültem a ház mögötti sziklaperemre, és végre írni kezdtem. El is felejtettem, milyen jó belemerülni a billentyűütögetésbe. Csak akkor hagytam abba, amikor Jan megérkezett.

- Édesanyádék telefonáltak. Két nap múlva érkeznek.    

- De hát ez remek, nem is gondoltam, hogy ilyen gyorsan vissza tudnak jönni. Akkor rendbe kell hoznunk a ház többi részét. - összecsuktam a laptopot, és elindultunk a konyha felé.

- Hatan jönnek, arra gondoltam, hogy nekik adjuk a másik szobát, a horgászok lakhatnának a főtéren, Alináék meg, akik csak pénteken jönnek, a harmadik szobába költözhetnének.

- Ezzel tele is lesz a ház. Már alig várom, hogy teljesen benépesüljön.  

 

Hozzá kezdtem a pakolásnak, minden ágyneműt kivittem szellőzni, az ablakokat kinyitottam, a nagyszekrénybe talált terítőket az éjjeliszekrényekre raktam. Illatos rózsaszappant töltöttem a pumpás adagolókba, a tusolókat kiöblítettem, az ablakokba illatosítót helyeztem.

Citromgyertyákat bontottam, hogy elűzzék a szúnyogokat, és levendulát tettem a szekrényekbe. Végigsimítottam a bútorokon, és elégedetten becsuktam az ajtót. Néhány perc múlva lement a nap, de a látvány utolsó pillanatait egy felhő takarta el.

A tavernában várt, nyugtalan volt az időjárás miatt.

- Jön a vihar. Hívd fel a vendégeidet, hogy maradjanak otthon.

- Rendben. - máris a telefonhoz mentem, szerencsére azonnal felvették.

- Steve? Maradjatok a házban, vihar jön. Én itt maradok a tavernában. A konyhában, az üzenőfalon ott a taverna telefonszáma, ha valami gond lenne.

 - Rendben Lea, köszönjük, hogy szóltál. - és megszakadt a vonal.

 

Az egész szigeten megszakadt a telefonösszeköttetés, köszönhetően, hogy a szárazföldön már javában tombolt az orkán. Theo aggódva figyelte a partot.

- Már itt kellene lennie a kompnak. - egyre jobban fújt a szél.

- Mennyi ideje késik?- soha nem láttam még ilyet. Az ég alja majdnem fekete volt, és a levegő megtelt a vihar nehéz, vizes szagával.

- Úgy negyed órája kellett volna felbukkannia. Próbáltam rádión elérni, de annyira rossz a vétel, hogy semmit nem érteni belőle.     

 

 Néhányan a taverna bejáratánál, de még óvott helyről a partot figyelték. Hatalmas hullámok csapkodták a kikötőt. Nem is tudtam elképzelni, hogy a komp, ha egyáltalán eljut idáig, hogyan tud majd horgonyt vetni anélkül, hogy a betonperemnek csapódna. Figyeltem Theo tekintetét. Egyre borúsabb volt, ahogy az ég is. Reménykedve gyűrögette sapkáját, néha távcsövet emelt a szeméhez, és a horizontot kémlelte. Nem látott semmit, és a szél most már esővel is keveredett. Élesen zuhogtak a hatalmas vízcseppek, szinte fájt, ahogy a bőrömet érték.

- Reménytelen? - Zoé imádkozott. Szinte reszketett a keze, ahogy összekulcsolta.

- Kislányom, semmi sem reménytelen. De én már láttam ilyen vihart, amikor még kislány voltam. A nagyapám kinn volt a tengeren. Másra nem emlékszem csak a nagyanyám tekintetére, amikor elcsendesedett a vihar, és nem találták a hajójukat. Ő és még három falubeli férfi haltak meg aznap éjjel. A nagyanyám a kikötő kövére borulva zokogott.  Nem akart soha többé felkelni. Hárman vitték haza, hogy otthon gyászolhassa a férjét, akinek még a holtteste sem került elő. - a szeme alatti ráncok mintha mélyebbek lettek volna. Megfogtam a kezét, és az egyik padhoz vezettem. Egyszer csak Jan és Tom rohant be csuromvizesen.

- Látszik! Nagyon messze, de látszik!- alig kaptak levegőt. Lámpákat kerestek, hogy kiegészítsék a parti fényeket. Minden világítást felkapcsoltak, és tovább próbálkoztak a rádióval.

- Há…tó… be… cs.. ott….- semmit nem lehetett érteni abból, amit közölni szerettek volna.

 

A komp időnként felbukkant, aztán újra eltűnt. Az emberek hol fellélegeztek, hol néma csendben várták, hogy végre enyhüljön a vihar, és megmeneküljenek azok, akik éppen a ma estét választották az átkelésre. Ahogy telt az idő, lassan minden sötétbe borult.