...

 A kis piros autó szélvészként suhant velünk a kikötő felé. Jan minden kis utcát ismert, és mindegyikhez volt valami sztorija. A hegyoldalból aprónak látszó hajók egyre nagyobbak lettek. Mire melléjük értünk, kecses jachtok lettek belőlük. Jan néhánynak a tulajdonosát ismerősként üdvözölte, váltott velük pár szót, aztán átsétáltunk a menetrendszerinti járatokhoz, és jegyet vettünk a túlpartra. A hajón egy férfi szinte kényszerítette az utasokat az evésre. Kipakolta a grillkészletét, és kis szelet pácolt bárányhúsokat sütött a forró vasrácson. Néhány szelet salátával egy-egy buciba tömködte őket, és kis adag mustárt nyomott a szendvicsekbe. Mi sem tudtunk ellenállni az illatoknak, mint az éhes óvodások, őgy tömtük magunkba az ízletes pecsenyét.

- Jan én tényleg nem fogok tudni hazamenni. Nem lesz az a hajó, amelyik egy kövér, túletetett nőt felvenne.

- Semmi baj drágám, akkor hazaúszol. Mire a túlpartra érsz, nyoma sem lesz a súlyfeleslegednek.

Nem tudtam rá mit mondani, végül is igaza volt. Azt már nem is említette, hogy a szigeten mennyit fogunk gyalogolni, tehát esélyem sem lesz elhízni. Kis utcákon bandukoltunk, jégkrémet ettünk, és amikor elfáradtunk, egy eldugott strandon terítettük le a biztonság kedvéért magammal hozott strandkendőt. Észre sem vettük, és este lett. Futva mentünk a kikötőbe, éppen hogy csak elértük az utolsó járatot, ami visszavitt bennünket Athénba. A hajóról még szebb volt a város. Az utakon hömpölygött a forgalom, olyan volt, mint egy nagy lüktető hangyaboly.

 

Már mindenki ott volt a tegnap esti társaságból. A házigazda épp az ifjú párra mondott köszöntőt, akik összebújva hallgatták az áldást. Ha bejön, életük végéig boldogok lesznek egy focicsapatnyi gyerekkel, sok bárányt fognak enni, és lesz pénzük annyi, mint a pelyva. Hatalmas tálcákon tálkákba szervírozott krémek érkeztek az asztalokra. Hagymás rudacskákat mártogattunk fokhagymás, és csicseriborsós, vagy éppen padlizsános szószokba. Arisz boroskancsókat osztott ki, a borostyánszínű italt megszagolva szinte már otthon éreztem magam.

Aztán rájöttem, hogy amikor az otthonra gondolok, a sziget jut eszembe. Honvágyam lett.

- Jan, vajon mi lehet otthon?- A kérdezett rám nézett, és elmosolyodott. –Nyugi, már csak három nap és otthon leszünk.

Hát, ettől nem lett jobb. Nyugtalan lettem, és sétálni indultam. Szóltam Jannak, hogy ne aggódjon. A friss levegő jót tett. Kis utcákon bandukoltam, egy kóbor kiskutya szorosan a nyomomban járt, néha vakkantott kettőt, ha úgy gondolta, nem jó felé megyek. Valamiért hallgattam rá, így egy teraszra jutottam, magasan a tenger felett.

A kapu előtt egy kis társaság kártyázott egy ütött kopott asztalnál. A sós víz aromája keveredett a kapu felett terjeszkedő futórózsa illatával. A különös elegyet felkapta a szél, és körbehordozta a néhány négyzetméteres helyen. A kártyások rám köszöntek, én visszaintettem nekik, és leültem egy kőpárkányra. A kutyus velem szemben huppant le a fenekére, világmegváltó sóhajt préselt ki magából. Az egyik asszony egy pohár bort, és némi pisztáciát hozott. Mosolyogva mondott valamit, amit nem értettem, de megköszöntem, amit adott.

Nem tudom, meddig ültem ott, de egyszer csak elment a társaság, úgyhogy visszaindultam. Jan pont abban a pillanatban indult a keresésemre, amikor beléptem a tavernába.

- Gyere, menjünk, látom hogy fáradt vagy. – igaza volt, olyan ólmosság vett erőt rajtam, amire nem is tudtam magyarázatot adni.    

Majdnem délig aludtam, és amikor kinyitottam a szemem, Jan ott ült mellettem vigyorogva, hatalmas tálcára halmozott reggelivel.

- Próbáltalak felébreszteni, de egy medve hozzád képest gyengén morog, úgyhogy hagytalak tovább aludni.

- Nagyon helyes, a világ összes haragját rád zúdítottam volna, ha megzavarod az otthoniakról szóló álmomat.

- És mit álmodtál? – A részletekre nem emlékszem, talán csak néhány dolog maradt meg, például az, hogy Zoéval narancsot szedtünk… talán még a kávéklub tagjai is benne voltak az álmomban, de az is lehet, hogy ők is szimplán hiányoznak…

- Hát nem csodálnám. Mi lenne, ha felöltöznénk, és elmennénk vásárolni? Az esküvő négykor lesz, és még nincs nászajándék, amit adhatunk. Szeretnék egy öltönyt is venni, meg néhány ajándékot az otthoniaknak.

- Ez remek ötlet, az ajándék nekem is eszembe jutott. Öt perc és kész vagyok.

Tényleg öt perc lett, Jan nevetett, mondván, a nyugati nőkről azt tartják, hogy évekig készülődnek, nyilván én vagyok az egyetlen kivétel.        

Közöltem vele, hogy ezek szerint főnyeremény vagyok, akit nagyon meg kell becsülni. Még jobban nevetett.

 

Az antik görög kultúra szoros szimbiózisban él a divatdiktátorok világával. Gucci és Prada butikok kellették méregdrága, ám gyönyörű holmijaikat a felső tízezernek. Jannal egy közeli kis utcában kötöttünk ki, ahol görög mesterek árulták kollekcióikat. Elámultam, mert azelőtt ilyet legfeljebb luxushirdetésekben láttam. Egy szabóságba mentünk, ahol Jant névről ismerték. Kelméket mutattak neki, majd amikor kiválasztotta a megfelelőt, méretet vettek róla, és a raktárból hozták a megfelelő öltönyt, és a hozzá való inget, nyakkendőt.

Amikor felpróbálta, el kellett ismernem, hogy tökéletes. Az öltöny is.

Egy kis butikban hatalmas selyem rózsákat árultak, egy halvány karamellszínűt választottam, hasonlót, mint Jan nyakkendője. Rövid keresgélés után cipőt is találtunk hozzá, vékony pántokból font felsőrésszel, amit a boka körül kellett megkötni egy selyemszalaggal.

Egy kis fekete ruhát vettem hozzá, úgy döntöttem, hogy pántnéküli felsőrészére fogom tűzni a rózsát.

 

Az ajándékkal bajban voltunk. Szerettünk volna valami személyeset adni, de nem tudtuk, mire vágynak, ezért befizettük a párt Ios szigetén egy pihentető hétévére. Hozzátűztük a hajójegyet, becsomagoltattuk az egész borítékot, és visszaindultunk a családi házba.

 

 Hatalmas nyüzsgés fogadott bennünket, a nők hajcsavarókban futkostak, szempillafestéket adogattak egymásnak, és ruhájukat lobogtatták. A férfiak fehér ingben feszítettek a tévé előtt, valami meccs ment, le sem lehetett volna szaggatni őket a képernyőről.

Elvonultam átöltözni, valaki megkérdezte, akarok-e szőrteleníteni, aztán elképedt arcomat nemnek vette. Nem sokkal később a ruhámra szánt selyemvirággal feltűzött hajjal álltam a bejáratnál. Jan kinyitotta nekem az autót, besegített (melyik pasi tenné meg ezt otthon), aztán mellém huppant, és gyönyörűnek nevezett. Még mindig nem szoktam meg ezt az egészet, a hangulatot, azt, hogy szeretnek- néha eszembe jutott Peter, akivel napokig nem is beszélgettünk, holott egy lakásban éltünk. Ahhoz képest ez az élet olyan volt, amit minden nőnek meg kellene tapasztalnia. Semmi idegeskedés, semmi kétely, csak egy megmagyarázhatatlan kapocs, amit még ha nem is hívunk szerelemnek, mindenképpen egy fontos, és erős kapocs két ember között. Nevezzük összetartozásnak. Nem hormonális, mint Anyu barátnőjének traktorosrománca, de nem is vak, amitől az ember lába remeg, és nem tud vele mit kezdeni. Egyfajta állandó állapot, és ez így jó. Nem akartam tovább gondolkodni rajta, bár amikor a templomban álltunk, és végignéztük, ahogy a pátriárka összeadja Elenit és Alexet, arra jutottam, hogy talán itt tényleg van értelme egy ilyesfajta eskünek, még ha az ember lánya borzong is a férjhezmenetel gondolatától.

 

Persze kicsit megrettentem a görög lakodalom hevétől, amikor az első tányér a lábam előtt csattant a földön, de aztán rájöttem, hogy akár sikíthatnék is, az se állítaná meg a mulatság hevében végzett jókedvű pusztítást.

- Jamasz!!! –üvöltötte valaki a tömegből. Mindenki egyszerre emelte a borospoharat, a kelyhekbe töltött mézbor visszatükrözte a kandeláberek fényét. Már kivilágosodott, amikor visszaindultunk a családi házba.

- Mi lenne, ha most elindulnánk vissza a szigetre? –kérdeztem Jantól.

- Szeretnéd?- megsimogatta a hajamat.

- Mindennél jobban. – meghaltam volna, ha most nemet mond.    

- Akkor csomagolj. Indulunk.

 

 

 Felváltva vezettünk, de még így is, csak estére értünk a komphoz. Az utolsó járattal keltünk át, és nem szégyellem, szinte megkönnyebbültem, amikor feltűntek a kikötő mögött a taverna fényei.