...

 

 Hajnal kettő körül Theo szólt, hogy készítsünk takarókat, és teát. A komp akkor már folyamatosan látszott. Egyre közelebb került a parthoz, de látszott, hogy teljesen irányíthatatlan. A fényei összevissza imbolyogtak.

- Nyolc méteres hullámok. Még ha biztonságosan ideér, akkor sem biztos, hogy mindenki megússza ép bőrrel. - Jan nem volt túl bizakodó, de amikor látta, hogy aggódva figyelem, átölelt. - a szél kezd csendesülni. Már csak az a kérdés, hogy a hajón lévők milyen állapotban vannak.

- Néhány halászhajó összetört. - mondta Theo - de a többségüknek nem esett baja.

A dokk viszonylag szélvédett helyen van, ettől függetlenül a nyílt vízhez közelebb lévő hajókat úgy törték össze a hullámok, mintha papírból épültek volna.    

Mindenki a kompot figyelte. A hatalmas monstrumot játékszerként dobálta a vihar. A hullámok belekapaszkodtak az egyik oldalon, aztán löktek rajta egyet, és ha ez nem volt elég, egy másik hullám a túloldalon adta neki a következő pofont. Nem tudott szabadulni, és szemmel láthatóan már nem sokáig tűrte a megalázó helyzetet.

Lassan, de egyre közelebb került a parthoz. A szél kelet felé sodorta, félő volt, hogy a szikláknak csapódik. Néhány perc múlva mintha enyhülni látszott volna a vihar. Az órára néztem, éjjel fél három volt. Zoé egyszer csak gondolt egyet, és a konyhába ment. Után a indultam, Jan megfogta a vállamat.

- Segíts neki kérlek      

- Persze.

Zoé főzni készült.

- Leves kell nekik. Nem is, inkább egy jó ragu. - sírt.

- Vissza fognak jönni. - én is szerettem volna ezt hinni, de ahogy telt az idő, egyre kevésbé ment.

Segítettem a zöldségeket megtisztítani, és pont végeztünk, amikor Theo berontott.

- Enyhül! Nemsokára ki tudnak jönni! Hol vannak a takarók? Hívom az orvost. - remegett a keze.

 

A komp csak négy óra körül tudott a kikötőbe vergődni. A kapitány lesegítette a szemmel láthatóan nagyon megviselt utasokat, Zoé mindenkinek adott egy takarót, és egy tányér tűzforró ragut.

- Három autót vesztettünk el útközben. - mondta a kapitány. - jött egy nyolc méteres hullám, és szinte lerepültek. Már kifutottunk a nyílt vízre, amikor kitört a vihar. - szinte magának mondta. Rázkódott a válla, Theo próbálta nyugtatni. Öreg barátja talán soha többé nem lesz képes vízre szállni.        

 

 Clara családjának szerencsére nem esett baja. Steve visszarakta a kerti bútorokat a helyükre, és a kiszabadult rózsaindákat is bebújtatta egymás alá. Teát készített Claranak, majd strandra vitte a srácokat. Megígértette velem, hogy vigyázok a feleségére.

Amint kiléptek a kapun, indulhatnékom lett.

- Velem tartasz? Nem egy nyaralóprogram, de Zoét imádni fogod.

Clara kissé beleszorult a fonott székbe, de miután nyögve kiszabadította magát, erőszakkal sem lehetett volna otthon tartani.

Becsuktuk az ablaktáblákat, hogy ne tűzzön be a nap, majd egy- egy hatalmas pogácsával a kezünkben, kényelmes tempóban kiléptünk a kapun. Clara sokadszor is rácsodálkozott a falu, és a part látványára. Olyan volt, mint egy képeslap.

- Rá lehet erre unni valaha? Sírhatnékom van, ha arra gondolok, hogy haza kell mennünk. - tényleg félelmetesen szép volt. 

- Remélem nem. Vagy legalábbis most nagyon jól érzem itt magam. Azt hittem, hogy lesz egy békés nyugodt évem, és végre kipihenhetem a krónikus emberundoromat. Bármilyen furcsa, de jólesik, hogy néhány hét alatt több barátom lett itt, mint otthon évek alatt. És kifejezetten jól esik látni, hogy akik idejönnek, vágyakozva néznek a tengerre, meg a szigetre. -

 

 Lementünk a tavernába, hogy segítsek Zoénak, aki egyedül maradt, miután a férfiak, köztük Jan, és Theo is a kikötőbe mentek, hogy felmérjék a károkat. Néhányan a teraszon reggeliztek azok közül, akik a vihar miatt a szigeten ragadtak, egy férfi békésen pipázott a sarokban és egy kölyökmacskát fixírozott. Kicsit gondolkodott, majd omlettjéből csinos darabot vágott, és egy söralátéten a cicának adta. Amikor észrevette, hogy nézem, elszégyellte magát.

- Sose bánja! Látja milyen éhes? Olyan mohó, mintha egy hete nem evett volna. - mondtam, de ettől még bűnbánóbb tekintete lett.

- Lehet, hogy az anyja már nem eteti. Nincs is gazdája. - mondta, még mindig a macskát nézve.

- Dehogy nincs.

- Kicsoda?- igazán meghökkent.

- Hát maga. - kávét töltöttem, és magukra hagytam őket, hagy barátkozzanak. Törölgetni kezdtem a tányérokat, és tovább figyeltem, ahogy a cica egyre közelebb merészkedett leendő gazdájához. Remegve nyújtotta ki a mancsát, aztán gondolkodott egy picit, majd lendületből odabújt a felé nyújtott kézhez. Ez az - gondoltam. Intettem Zoénak, hogy ő is lássa, mi történik.

- Ne zavarjuk őket. - mosolygott. Én még néztem őket egy darabig. Clara közben megtalálta a kerítés mögötti párkényt, ahonnan kacagva nézte, ahogy férje kalózosat játszik gyerekeivel. A pasik rátaláltak a partra vetett hajóroncsra, és kalóztanyát alakítottak ki a fedélzeten. A törölközőket hátrahagyva botokkal kardoztak, és apjukat nevezték ki kalózparancsnoknak.

 

 Jan és a többi férfi csak fél egykor tértek vissza. Újra elindult a kompforgalom, miután megjavították a nagyobb sérüléseket a járművön.

- Szerencse, hogy senki sem sérült meg. - mondta Jan.

- Azért ez félelmetes, hogy egy ilyen vihar képes rettegésben tartani az egész szigetet. 

- Mi már hozzászoktunk. Még szerencse, hogy nem akkor tört ki a vihar, amikor a szüleid jöttek.

- Tényleg. Belegondolni is rossz, mennyire megrémültek volna.

Clara közben remekül összebarátkozott Zoéval. Egy pici noteszbe recepteket jegyzetelt, miközben gyümölcssalátát lapátolt magába. Zoé egy kis szütyőben gyermekágyas asszonyoknak való teát adott Clara-nak, aki hangos sóhajjal bámult a kis csomagra.

- Még két hét van hátra. Komolyan mondom, mindenki bolondnak nézett, hogy vállalkoztam a nyaralásra, de istenemre, a szivem szakadt volna meg, ha nem jöhetek. Nem is beszélve arról, hogy Steve megkergült volna a két gyerekkel.

- Dehogy kergült volna.- vetette közbe Zoé. - Minden férfi azt gondolja, hogy egy kölyök bonyolultabb mint egy autó. Aztán rájönnek, hogy csak benzin, takarítás, meg egy kis polír kérdése az egész. Ahogy elnézem, a te Steve-ed jól ért hozzájuk. Épp a polírnál tart. – a kalózok hangos ordítással vették be a tavernát.

-Igen, a tankolás meg a takarítás ma rám marad- tette hozzá Clara. A két kissrác tetőtől talpig maszatos volt, ahogy az derék kalózokhoz illik. Kapitányuk lendületből elrabolta az első terhes asszonyt akit talált, majd Clara –túszhoz egyáltalán nem illő- kacagásától kísérve kicsődültek a kapun, és hangos hazametnünk kurjantással eltűntek.

- Milyen boldogok. – jegyezte meg Zoé. Meglepődtem.

- Zoé, te nem vagy boldog? – még kérdésként is hülyén hangzott.

- Nem vagyok boldogtalan. De a kettő nem ugyanaz. Bár ez itt, a sziget, meg a mi kis világunk, tényleg idilli, de valami mégis hiányzik. Nem tudnám megmondnai hogy mi, de mégis néha van egy kis hiányérzetem. Hogy is mondjam. Nem tudom, hogy Theo ezt szeretné-e. Erre vágyott-e, amikor fiatalon elképzelte az életét. Itt van velem, mégis félek, hogy amikor majd egyszer elválaszt bennünket a halál, kevsellni fogja azt, amit az élettől kapott. Én pedig nem tudom pótolni ezt a hiányt.

Nem tudtam mit mondani, mert itt minden olyan örökkévalónak tűnt, olyannak, mint ami mindig is itt volt, és mindig is itt lesz.

 

 Este, amikor már a vacsorához készülődtük Jannal- hosszú napok után először- rkérdezetm, hogy ő mit gondol erről.

-Mondd, te boldog vagy? Esetleg csak nem vagy boldogtalan, és ez elégedetté tesz. – kérdőn néztem rá, ő meg nem kevésbé hülyén rám.

- Mi történt? Ez valami lelki válság?- még hunyorgott is hozzá.

- Jajj nem, csak azon gondolkodtam, hogy az én városi elmebajhoz szokott lelkem vajon ugyanúgy értelmezi-e a boldogság-boldogtalanság kérdését, mint a régóta itt élő emberek. Bevallom szégyellem magam, amikor arra gondolok, hogy a garzonlakásomban lakva, egy idegbajos főnökkel, és egy unott pasival is boldognak éreztem magam. Ez a mostani fényévekre van attól a régi állapottól, talán már nem is tudnám fokozni. Pedig ez is boldogság, csak egy magasabb fokozata. Ha lesz időm, kigondolok rá valami jó szót, de nem is biztos, hogy van olyan. – Jan eltűnt, majd visszajött. Jégkrémes edény volt a kezében, és még be sem fejeztem a mondatot, már a számba dugta a kanalat. Az államon is jégkrém folyt.

- Na ezt most fejezd be. A te hipermondern, nyüzsi életedben ilyenkor pszichológushoz szoktak rohanni. Tudom, mert olvasok újságot, figyelem az internetet. De ez itt más. Ha bajod van, fog egy strandkendőt, tekerd a derekadra, kend be magad naptejjel, és egy vödörnyi frappéval menj a partra. Elmélkedj, nézd a vízben a halak cikázását. De újra kijelentem: boldog vagyok veled. Ez nem a boldogtalanság nemmegléte vagymi, hanem boldogság. És ha tovább variálsz, bezárlak a fürdőbe, és meparancsolom, hogy számolgasd a mozaikot. 

 

Nem vacsoráztunk, viszont fagyistól kiültünk a függőágyba, és sokáig néztük a csillagokat. Hogy meddig, azt nem tudom, mert reggel arra ébredtünk, hogy Steve tőlünk öt méterre ordítva leesett a barackfáról.

Odarohantunk. Steve arccal a homokban jajjgatott.

- Te mit csinálsz itt? –kérdeztem.

-Csigát szedek. Szerinted?- vadul köpködte a homokot.

Jan nem bírta ki nevetés nélkül.

- Hát cimbora, elég furcsán csinálod. Várj, segítek. – hosszú botot hozott, aminek a végére kis hálós kosárkát szerelt egy nagyon okos ember. A zsákmány, vagyis egy szép ducipiros barack köré illesztette, majd meglökte a gyümölcsöt, amitől az a kosárkába pottyant. – Na így kell ezt.

Steve hümmögött, bólógatott, majd hümmögve bólógatott.

- Aha. – A barackok mindenesetre érettek és lédúsak voltak, úgyhogy délelőtt ládaszámra szedtük le a termést. Zoénak is vittem egy rekesszel, cserébe lekvárfőző edény kértem tőle, és visszatértem a birtokra, hogy alkotni kezdjek.

Miután üveg volt bőven, lényegében úgy nézett ki a konyha, mint egy kísérleti laboratórium. Elővettem mindent a pincéből, ami jó lehet a barackhoz, így születtek csokoládés, rumos, arany mazsolával kevert, és mentalevelekkel ízesített lekvárok.

A csokoládésból hiába készült hét üvegnyi. Ötöt Clara elvitt a fiúknak, mondván ez mégis csak csoki is, meg nem is, és a feneketlen bendőjű édességzabálók észre sem fogják venni, hogy közben gyümölccsel ámítják őket. Egy üveggel nekiadtam Zoénak, egyet pedig félreraktam Jannak. A többiből viszont tíz-tíz üveggel lett, nap végére gyönyörűen kellették magukat a konyha falipolcain. Észre sem vettem, és este lett. Az utolsó szem barackot, ami ott árválkodott a láda alján, Jan ette meg, de csak miután gyönyörűségtől olvadozva végignyalakodta a kis tálkákban kitett kóstolókat.

 

 Reggel Lillyékhez indultam. Sejthettem volna, hogy két hét alatt nekik is kialakul valamiféle napirendjük, nem találtam otthon őket. A kaput ugyan nem zárták be, de a kertben katonás rend volt, már csak a rózsafejek nem bólogattak egyszerre az enyhe szélben. Biciklire pattantam, és letekertem a faluba. A kikőben találtam őket, ahol egy üres üzlethelységre alkudoztak.

A tulaj széles mozdulatokkal magasztalta portékáját, ők pedig felújításra, viharkárra, ingadozó forgalomra hivatkozva próbálták lentebb tornázni az árat.

- Engedjen csak, majd kap minden nap ingyenkávét.- szóltam közbe, mire a férfi megfordult, és nevetve megborzolta a hajam. Arisszal lehetett beszélni.-

- Te hogy kerülsz ide? Jan nem is mondta, hogy jössz. – Lillyék még mindig nem jutottak szóhoz. – Tom, Lilly, ismerkedjetek meg Arisszal, ő Jan legjobb barátja.

- Örvendünk. Akkor, áll az alku? – Tomnak tényleg nagyon tetszett a kis üzlet.

-Rendben, így legalább tudom, hogy jó kezekben lesz a kávézó.

 

A tavernában folytattuk a beszélgetést, ahol Theo éppen egy hatalmas szelet kenyeret kent meg a baracklekvárommal. Lillyék még mindig az esküvőt szervezték. Zoé hiába nyugtatta meg őket, hogy minden rendben lesz. Tom autót akart ( de minek az ide, mikor minden öt perc sétára van) Lilly pedig templomdíszítést. Theo vágott közbe:

- A díszítésre ne legyen gondotok, járgány meg van, Zergét a fiatalabb csacsit felnyergeljük. Mifelénk ez a szokás. –Lilly majdnem félrenyelt.

 

-Lilly, mi lenne, ha holnap vásárolni mennénk, elvégre már csak két nap, és itt lesznek a szüleim. – magamban elkezdtem sorolni, hogy mi mindenre is van szükségem. Végtelen lista volt.

- Rendben, reggel találkozzunk a kompnál.

Hazaindultunk, nem is néztem meg hány óra van, pedig jóval elmúlt már dél. Clara és Steve a kertben egy bográcsot bűvöltek, amiben még a vihar előtt fogott halak rotyogtak.

-Isteni illata van, remélem nekem is jut belőle. Imádok éhenkórász vendéglátó lenni, aki beleeszik mindenki ebédjébe.

-Persze, gyere te kis éhenkórász, annyit főztünk, hogy hiába kell holnap hazautaznunk, te még egy hétig ezt ogod enni. – tényleg, jutott eszembe, Clara-ék holnap reggel hazamennek.

 

 Miközben javában csomagolt a család, én ágyneműket vasaltam a reggeli cseréhez. Összekészítettem a folyékony szappanokat, leellenőriztem, hogy az üres szobákban is minden rendben-e, elvégre holnap nagyjából nyolcan szállják meg a házat, és kínos lenne a hiányzó dolgokat akkor összekaparászni. Citromgyertyákat készítettem az ablakokba, kilakoltattam néhány pókot a konyhából, és feltöltöttem a hűtőt ásványvízzel, vajjal, dzsemmel, mézzel, és szalámival a reggelihez.

Mostmár írott listát is készítettem arról, mire lesz szükség a következő egy hétben, gondoltam holnapra úgyis elfelejtem a felét. Programot is terveztem a társaságnak, gondoltam megkérdem Jant, hogy van-e egy olyan busz a szigeten, amivel kirándulni mehet ennyi ember, mert akkor bejárhatnánk azt a kevéske falut, amiből egy-kettőt még én sem láttam.

Jannak viszont színét sem láttam egész nap. Visszamentem a tavernába, hogy Zoét megkérjem, készítsen Claranak, és Steve-nek búcsúvacsorát, de ő sem tudott semmit Janról. Sőt Theonak is nyoma veszett, de amikor Lilly is keresni kezdte a párját, akkor gyanakodni kezdtünk.

A kikötőbe indultunk, aki látott bennünket, az biztosan azt gondota, hogy feldühödött asszonyhorda vagyunk, akik bottal fogják hazakergetni a pasikat. Nem tévedtünk, a teremtés koronái tetőtől talpig porosan verték le a vakolatot a reggel vásárolt üzlethelyiség faláról. Olyan por volt, hogy alig láttuk egymást, Zoé konyharuhát tett a szája elé, hogy meg ne fulladjon. A három férfi úgy nézett ki, mint egy csapat kisördög, de észre sem vették ,hogy a bejáratnál állunk, csak amikor egy gerendát cibáltak ki a helyéről, ami majdnem mindhármukat maga alá temette. Az elválaszó fal nélkül hatalmasnak tűnt a vandégtér. Lilly egyből tervezgetni kezdett, de mivel csak egy pult lesz a kávézóban, valahogy meg kell oldani a hidegkonyha kérdését. Márpedig a fal eltűnt, tehát nem volt hely a konyhagépeknek. Horasz is befutott, kivételesen nem fagyit hozott, hanem egy tálca kávét.

- Mondjátok, hány turistára számítotok hetente? –Horasznak is voltak ötletei, de ő mindig a partot részesítette előnyben.

- Hát, ha Jan is kiadja az összes lakást, és én is hagyom, hogy teltház legyen, sőt még Lillyék vendégszobája is megtelik, akkor úgy ötven-hatvan ember attől függően, hogy hányan hoznak gyerekeket.- ez a szám kicsit ijesztőnek tűnt, de Zoé rögtön lecsitított bennünket.

- Az első szezonban még biztosan nem lesz telt ház, pláne, hogy már csak az augusztus, és a szeptember van hátra a nyárból.- Zoé osztott szorzott, és bár rá akart bennünket beszélni, hogy csak a következő évben fogadjunk hivatalosan is vendégeket, Horasz és Jan tűlságosan belelkesült. Már nem lehetett megállítani őket.

- Drága Zoé, pont ez az utolsó két hónap lesz a legalkalmasabb arra, hogy kipróbáljuk, mit is tudunk. Ha sokan leszenk, lentebb vesszük a létszámot. – Horasz mindig tudott hízelegni. - Na jó, nem bánom. Siessetek, foglalok nektek egy asztalt, vacsoránál folytatjuk.- Zoé elviharzott, Theo pedig csak lesett utána.- Az én asszonyom elvégre.