...

  Egy hatalmas pléden feküdtünk Lillyvel, és az eget néztük. Pontosabban csak néztük volna, ha nem imbolyogtak volna fölöttünk rózsaindák, és néhány almaág.

- Mi lenne, ha most a fejemre esne egy alma?- kérdezte teljes komolysággal. Felkönyököltem.  

- Nem lenne szükséged esküvői sminkre. - hunyorítottam. - Gondoltad volna három hónapja, hogy ez lesz?

- Mi?

- Hát ez. A világ túlsó felén boldog vagy, férjhez mégy, kávézót nyitsz, új életet kezdesz. Mindent tiszta lappal, nulláról.

- Igazad van, az éjjel nem tudtam aludni, és összehasonlítottam a régi, és az új életemet.

- És?

- Két közös pont van. Az egyik Tom, a másik te vagy.

Tovább bámultuk a kunkorodó tejszínhabokat az égen. Megállás nélkül hömpölyögtek. Körbe-körbe. Egymást kergették, aztán egyesültek, majd újra szétszakadtak, de mindig összetartotta őket az idő körforgása.

 

 Teljesen átalakultunk. A régi szorongó és összezavarodott Lilly homlokáról eltűnt az a kis aljas ráncocska, ami jellegzetes tünete volt a depressziónak, és amit mindenféle mézes, meg narancsolajos pakolásokkal igyekezett eltűntetni. Már nem dörzsölgette kényszeresen a csuklóját, ha meg kellett valamit oldania. Békésen szunyókált mellettem, amíg én azon gondolkodtam, hogy vacsorára vajon roston sült halat készítsek rengeteg paradicsomsalátával, vagy ragulevest főzzek. Végül mikor Lilly felébredt, a ragulevesre szavazott. Átbicikliztünk hozzám, és előkészítettük a kis pöttyös csuprokat. A levest jó háromnegyedig megfőztem, nagy marék friss tárkonnyal, és zsenge bárányhússal, utána adagonként a kerámiákba kanalaztam, és beborítottam azzal a sajtos-leveles tésztával a tetejüket, amiket Lilly gyúrt, míg én főztem. Mire kész lettem, a sütő is forró lett, gyorsan beraktam mind a 15 adagot, és megkértem Lillyt, hogy szaladjon le Anyáékért a partra.

- Hahó! Van itthon valaki?

- Jan! De jó, hogy jössz.

- Jó, bizony! Van egy meglepetésem. - egy köteg poros, üreg újságot rakott az asztalra.

- Mi ez? Egy mukkot sem értek belőle.

- Ezek a cikkek beszámolók a húsz évvel ezelőtti nyárünnepről készültek. Nézd, a régi taverna előtt örömtüzet raktak, és ez itt az öreg Mikisz - megdöbbentem. A megsárgult képekről tényleg az öreg mosolygott bajusza alól.  Azonnal keresni kezdtem a többi képet is. Egy ötvenes évekbeli kiadáson aztán megtaláltam, amit kerestem. Egy képet Eliről. Az asszony kötényben áll egy fazék mellett, és éppen férjének nyújt egy falatot főztjéből. Azonnal eldöntöttem, hogy ezt az újságot bekereteztetem. Aztán rájöttem, hogy a kép a nyári konyhában készült, tehát már a helye is megvolt. Jan átölelt.

- Mi lenne, ha újra megrendeznénk a nyárünnepet? Az összes barátunk itt lehetne, ez lehetne a birtok hivatalos avatója. - és már sorolta is, ki mindenkit hívhatnánk meg.

- De hol férne el ennyi ember, ilyen sok helyünk igazán nincs. - aggódni kezdtem. Jan megőrült. De lapozni kezdte az újságot. - Nézd, minden úgy lenne, mint régen. Nem kell szállás, a nyárünnep ugyanis a csillaghullás idején lesz.

- Vagyis mindenki a szabadban tölti az éjszakát.

- Így van. Beszélnem kell Horasszal, hogy olyan nyugágyakat szerezzen be a partra, amin egy egész éjszakát is ki lehet bírni.

Lassan az egész nyár be volt táblázva. Nem volt időm azon gondolkodni, mi lesz, ha nem sikerülnek a terveink. Mire kész lett a ragu, Anyáék is megérkeztek a partról. Mindenki farkaséhesen tépte le a vajpuha tésztafedőt a csuprokról, és olyan mennyei élvezettel kanalazták be a sűrű levest, hogy öröm volt nézni.      

 

Tom és Lilly kávézója közben leginkább egy háborús övezethez hasonlított. Horasz hatalmas gesztusokkal telefonált, máris a nyugágyak ügye volt a legfontosabb, és bőszen ordított valakivel, aki vászon napozókat akart rásózni.

- Fonott legyen, érti? Puha banánlevélből legyen fekhely, és masszív fémvázra legyen ráfűzve! Igen, nyolcvan darab kell! Értse meg, egy hetünk van rá!

- Horasz, agyvérzést kapsz. - Jeges limonádét nyújtottam neki. Nevetett.

- De ha egyszer nem érti meg ez az ember, hogy vászon napágyban kimegy az ember dereka! És mi van, ha valakinek megtetszik a fekhely? Mi van, ha haza akarják vinni? Mégsem adhatunk nekik egy darab csíkos vitorlavásznat…

Valóban, elgondolkodtatott a dolog. Mármint, hogy hazavinnék-e egy nyugágyat emlékbe egy nyárünnepről. Jan zökkentett ki a gondolatmenetből, aki az iránt érdeklődött, hogy tudom-e, kik állnak a kikötőben.

- Fogalmam sincs, de te majd megmondod. - gyanakodni kezdtem. Átvágtam a csomagolópapírral letakart barikádon, és porosan, koszosan letrappoltam a mólóhoz.

A volt kolleganőim álltak ott, némelyik talpig virágos ruhában, vagy éppen trendi csípőfarmerban, puccos bőröndökkel. Egy volt a közös bennük, mindannyian Edet szapulták, aki megadóan próbálta őket távol tartani magától.

- Én tudom, el fog űzni benneteket. Már nem érdekli semmi, csak a bogyói, meg hogy lóghasson a vendéglőben, és borozhasson.

- Miért nem dobtátok a tengerbe? Volt rá bőven alkalom, igazán, ennyit megtehettetek volna. - nyögtem kétségbeesetten.

- Leaaaa- kiáltották kórusban, és a nyakamba borultak.

- Tudom, úgy nézek ki, mint a bárok előtt fetrengő hajléktalanok, de csukjátok be a szátokat, belerepül egy légy. Hogy kerültök ide, és miért nem szóltatok? És „EZT” miért hoztátok? - böktem Ed felé, aki cserébe a szemeit forgatta.

Laura hosszas csiripelésbe foglalta, hogy a cég két hétre leállt, de csak kényszerből, mert az adóellenőrök megszállták. Enyhe káröröm ült ki az arcomra, a lányok cserébe otthoni pletykákkal kezdték feltölteni az elmúlt hetekben teljesen kitisztult tudatomat.

- És tudod, hogy a vézna rendszergazda teherbe ejtette azt a lányt a büféből?- már majdnem kiszaladt a számon, hogy „naneeee”, de aztán elnevettem magam, mert jött a megvilágosodás.

- Tudjátok, hogy pont ezért jöttem el?- értetlenül néztek rám.

- Nem érdekel senki magánélete, és az enyémbe se szóljon bele senki. - lehorgasztották a fejüket, mint a macskák, akiket tejföllopáson értek.

- De azért szeretlek ám benneteket, csak nekem itt sokkal jobb. - átkaroltam őket. Tényleg örültem nekik, bár tény és való, hogy őrült tyúkok mindannyian.

 

Edet leraktuk az egyik kislakásban, a lányok pedig velem jöttek. Valami isteni sugallat volt, hogy hagytam egy üres szobát. Alig bírták vonszolni magukat az úton, pedig Jan elvette a csomagjaikat, és a furgonnal felvitte a kofferokat a birtokra.

- Ott vagyunk már? - kérdezték időnként.

- Persze. Még csak egy megállónyit gyalogoltunk, ne hisztizzetek. - otthon taxi nélkül kettőt sem léptek. Ez most marathon volt ahhoz képest.   

- Ott vagyunk már?

- Igen, megérkeztünk. - a nagykapunál azt gondolták, viccelek.

- Ez mi?- úgy léptek be, mintha ki lett volna írva, hogy „aknásított terület”. Szemmel láthatóan idegen bolygón érezték magukat, miután egész életüket egy üveg irodaházban, és egy körfolyosós társasházban élték.

- Hát Drágáim, ez a nagy görög valóság. Igazi élet, igazi nyugalom. Igazi kert olívafákkal, nyugággyal, horgolt függönnyel, kékre festett ablaktáblákkal. Ed nélkül, gond nélkül. - egyre kerekebb lett a szemük, majd lerogytak a kerti asztalnál. Laura szólalt meg először:

- És mi még azt hittük, megbuggyantál.  

- Persze hogy megbuggyantam, azért jöttem el. - nyugtattam meg őket. - de láthatjátok, most már teljesen egészséges vagyok.

- Nem csodáljuk- mondták kórusban, affektálva, feltűnően Jant bámulva.

- Hééé, nem szemet vetni rá, különben megátkozlak benneteket, hogy egész életeteket a gyagyás Eddel kelljen leélnetek!

 

 Hagytam őket, hogy kipihenjék az utazás fáradalmait, és elindultam, hogy az esküvő körüli teendőkkel is foglalkozzak egy kicsit. Teresa egy nagy halom hófehér terítőt, és csodaszép kis lampionokat adott. A parti ház kamrájából esküvői raktár lett. A polcokon tányérok, és poharak sorakoztak. Az alabástrom  marcipándíszek gondosan becsomagolva várták, hogy valaki jóízűen beléjük harapjon. A boros rekeszek még nem voltak megtöltve, hát hazaindultam, hogy két kosár bort még áthozzak.

Útközben néhányan az ünnepség részleteiről faggattak. A helyi asszonyok egyébként is lázban égtek, régen volt már esküvő errefelé. A meghívottak csoportosan indultak a komppal ünneplő ruhát venni, helyes selyem és kasmírkosztümökkel, pörgős szoknyákkal, körömcipőkkel gyarapodott az asszonyok ruhatára, a férfiak pedig új hófehér inget kaptak hagyományos, fekete öltönyükhöz.  

 Egy autó fékezett mellettem.

- Hello Hölgyem, nem lenne szüksége egy kis segítségre? Cserébe velem vacsorázhatna a környék legjobb tavernájában. - vakító mosoly járt az invitáláshoz.

- Hát, ha vállal esküvőkhöz borszállítást, akkor ezer örömmel. - behuppantam a kocsiba, és hazafelé vettük az irányt.