Toma kedvéért: Séta a Marson...
:-)
Toma kedvéért... :-)
Hajnalban arra ébredtem, hogy Jan a narancspréselő karját tekergeti. Az öreg és rozzant szerkezet még Elié lehetett, a pincéből mentettük meg. Borzalmas hangja volt. Felkeltem, és
láttam, hogy Claraék összes csomagjukat kihordták a teraszra.
Gyorsan reggelit készítettem, a komp még csak egy óra múlva jön. A család lógó orral ült az asztalhoz, láthatóan semmivel sem lehetett őket megvigasztalni.
- Jövőre is várlak benneteket. Csak egy telefon, és vár benneteket a régi szobátok. - tényleg azt kívántam, hogy mindig ilyen vendégeim legyenek.
- Annyira jó volt itt, hogy el sem tudom mondani. Most már csak azon imádkozom, hogy ne szüljek meg útközben. Már csak néhány nap van hátra. Steve szorgalmasan bólogatott.
- De ha megindul a szülés, legalább lesz miért visszafordulnunk. - vigyorgott.
Mindent elpusztítottak egy falatig. A pácolt halfilétől, a mézes vajig minden elfogyott. Jan a furgon platójára pakolta a csomagokat, és levitte a kikötőbe, majd visszajött a családért.
- Indulnunk kell, már látszik a komp a horizonton.
Gyászhangulatra nem számítottam. Úgy álltunk a kikötőben, mint az árva kismacskák. Tényleg nem akartak hazamenni. A kávéklub tagjai persze most is ott voltak, Teresa biztos vásárolni ment
a városba, de a kávéról megfeledkeztem, mert még több száz méterre volt a hajó, amikor hangos ricsajt hozott a szél a partra.
Anya rendezkedett.
- Kié ez a táska? A napernyő? Hoztatok szúnyogriasztót? Rosy, vettél be gyógyszert? - kuncoghatnékom támadt. Kezdődik.
Ahogy beért a komp a kikötőbe, egy egész busznyi lármás kölyök módjára viselkedő, izgatott felnőtt vált közelről is láthatóvá. Nagy levegőt vettem, és intettem nekik. Horgászbotok lendültek a
magasba, és ettől a kávéklub tagjai is érdeklődővé váltak.
- Mondja Lea, mi készül itt?- úgy néztek rám, mint egy marslakóra.
- Világvége Janis bácsi. Világvége. Ha ezt túléljük, akkor már semmi baj nem érhet bennünket.
A horgászbotok, gazdáikkal, a hozzátartozó asszonyokkal, poggyászokkal, termoszokkal, gumimatracokkal, kacsás úszógumival (!) és némi zajjal, letódultak a komp fedélzetéről. A
háttérben a kapitány sapkájával törölgette a homlokát. Ez az út jobban megviselte, mint pár napja a vihar. Ha most nem mond fel, akkor soha.
Elbúcsúztam Clara-tól és Stevetől, adtam nekik két üveg bort, Theo útravaló mazsolás kalácsot, és hagymás bagettet csomagolt nekik, Zoé pedig Clarat lepte meg egy tégely saját készítésű
olívás krémmel. Felszálltak a kompra, bár még volt negyed óra az indulásig, de a fiúkat e kellett valahova pihentetni, mert a korai ébresztő miatt nyűgösek voltak. A kapitány a saját kabinját
ajánlotta fel a gyerekeknek, akik öt perc múlva úgy aludtak, mintha mi sem történt volna. Még egyszer elköszöntem, és megígértettem velük, hogy amint akkora lesz a baba, hogy lehet
vele utazni, újra eljönnek. Fájó szívvel csatlakoztam a kikötői flaszteren nyüzsgő társasághoz, de amikor megláttam, hogy
mekkora káoszt okoztak a parton, elszállt a szomorúságom.
Már este tíz is jóval elmúlt, mire frissen zuhanyozva a taverna felé vettük az utunkat. A Tomtól kapott pillangós kendőmben úgy mutattam, mint egy kislány, aki a rétre készül, de Jannak tetszett, így nem cseréltem le. Theo már este befűtötte a kemencét, és hatalmas cseréptálakat tolt a gyomrába. Jól esett a tűz melege, az évszakhoz képest hűvös este mindenkit a padkához kényszerítet, ott borozgattunk, amíg elkészült a vacsora. A gyantás borban párolt fokhagymás borjúhús hietetlen omlós volt. Csak egy dologért voltam hajlandó abbahagyni: Theo olivás kenyeret adott, hogy lelocsolhassuk a szaftjával. Bűn lett volna kihagyni, bár el kellett ismernem, hogy amióta megérkeztem a szigetre, bizony kiegyensúlyozottabb az étkezésem, mint azelőtt. Ezt leginkább kedvenc szoknyáimon éreztem.
Igérem, jövő héttől sűrűbben jön a folytatás :-)
22. rész
Stella olyan volt, mint egy lepke. Körbeszálldosta a vendégeket, mindenkire hintett egy kis selyemport, ők nevegéltek neki, aprókat kortyoltak a borukból, aztán csillogó tekintettel néztek a továbblibbenő lányt. Egy titok még mindig maradt: továbbra sem sikerült kiderítenem, kinek a házában vagyunk.
Szerencsés lehet az illető. Athén külvárosát rövid autókázással lehetett megközelíteni, a hegyoldalban hatalmas telkeken igényes családi házak épültek. A teraszról egy hatalmas öbölbe lehetett látni, a Pireus kikötő hajói békésen ringatóztak a vizen. Olyanok voltak, mint az apró medálok egy láncon. A távolban Egy sziget körvonalai derengtek, de akárhogy próbáltam kivenni a tájat, a sötétedésben csak egy-két parti falu fényei látszottak.
-Az ott Salamina. Csak néhány kilométerre van innen, mit szólnál, ha megnéznénk valamelyik nap?-Jan kendőt terített a válllamra, éppen akkor, amikor először hűvöst éreztem a karomon.
- Persze, szívese. Mondd Jan, kérdezhetek valamit? Hol vagyunk, és miért érzem azt, hogy valami nagyon furcsa itt?- elkapta a tekintetét, és az egyik fát kezdte nézni.
-Stella és én, mi nem édestestvérek vagyunk. Anyámék örökbefogadták őt, még iskolába jártunk, amikor mindketten meghaltak egy hajóúton. Stella idegösszeomlást kapott. Hónapokig kórházban volt. Semmit nem tehettünk érte, csak vártuk, hogy az idő segítsen neki.
Alex szülei vettek magukhoz bennünket és neveltek tovább. Már ők sem élnek. Idősek voltak, és elmentek. A sorozatos gyász mindenkit megviselt, de össze is kovácsolta a családot. Ez a ház a szüleinké volt. Itt szoktunk találkozni. Bár senki nem lakik itt, igazából mindenki ide jár haza, mert itt mindig van valalki ebből a furcsa, soktagú családból. Mindnkinek van külön lakrésze, és látod, mindenki tudja, mikor kell jönni. Most épp Alex esküvőjére. Hónapok óta erre készülünk, hogy minden tökéletes legyen. Eleni, a menyasszony holnap érkezik. Nagyon kedves lány, szeretni fogod.
A háttérből zene szűrődött. A társaság énekelni kezdett, és mire a teraszra értünk, a férfiak már táncoltak. A nők ütemes tapssal kisérték a kimért mozdulatokat. Jan is bekapcsolódott. Leültem Lea mellé, aki átkarolt.
-Mázlista vagy. Kifogtad a világ legtürelmesebb pasiját. -nevetett. -Pénteken velünk kell jönnöd ünnepelni. Eleninek lánybúcsút rendezünk. Kirúgunk a hámból csak mi nők. Na? Ígérem bebizonyítjuk, hogy a görög csajok is tudnak rosszlányok lenni...
- Hát ebben nem kételkedtem egy percig sem. Tudod mit? Rendben, ott leszek. Jant lepasszolom a srácoknak. Belecsapunk az éjszakába.
Fáradtnak éreztem magam, és ezt Jan is észrevette. Elköszöntünk a társaságtól, és Jan a ház oldalsó traktusába vezetett. Hatalmas faragott antik szekrények álltak a fal mellett. A földtől a plafonig érő ablakokat hófehér vászonfüggönyök árnyékolták. Az erkélyen hatalmas leanderbokor ontotta hófehér virágait, amiről Lilly jutott eszembe. Telefonálnom kellett.
-Halló, szia hogy utaztatok?
-Istenien, Athén gyönyörű! Mi hír a szigeten?
-Theo beteg. Szívrohamot kapott. Ma reggel kórházba kellett vinni. Zoé teljesen maga alatt van.
-Mi baja?
-Nem tudom, most megyek le a tavernába, hogy segítsek neki. Elő kell készíteni reggelre a kenyérnek való tésztát.
-És Tom?
-Ő ment Theoval a kórházba, csak holnap jön.
-Istenem, és Zoé hogy viseli?
-Kétségbe van esve. Leginkább mert nem tud mellette lenni annyi időt, amennyit szeretne.
Aggódni kezdtem azorkért az emberekért, akiket alig pár hete ismertem. Olyan volt, mintha a családom lenne veszélyben.
Újra tárcsázni kezdtem.
-Anya? Jól vagytok?
-Szia kicsim, persze. Apád nem fér a bőrébe, alig várja hogy visszamehessünk hozzátok. Ő fogja kisérni a horgászcsapatot, én csak két nap múlva megyek utánuk, mert még dolgoznom kell. Nálatok minden rendben?- elmeséltem mi történt Theoval. Könnybelábadt a szemem.
-Annyira aggódok érte Anya.
-Kicsim. Minden rendben lesz.
- Nagyon várlak benneteket.
-Szia Kicsim.
Kitártam az ablakokat, és kimentem az erkélyre. Az egész várost látni lehetett. Lentről még hallatszott a zene, és néhányan csendesen beszélgettek. Az esküvő volt a téma. Lillyék jutottak eszembe, és azt kívántam, ezúttal sikerüljön nekik. Jan lerogyott az ágyra.
-Hulla vagyok.
Elmeséltem neki mi történt Theoval. Idegesen telefonálni kezdett. A kórházat hívta, ahol egy barátját kereste, aki ott orvos. Csak fél óra múlva nyugodott meg, amikor végre válthatott néhány szót Theoval. Az öreg hangja erőtlen volt.
-Azt mondták nem kelhetek fel. Meg vannak ezek őrülve. Mit képzelnek, hogy majd itt fogok henyélni? Na neeem....
-Theo, könyörgöm, pihenned kell! Nem ugrálhatsz most kedvedre, az ég szerelmére. Kérlek hallgass az orvosokra.
Thei még dohogott egy kicsit. Szidta a politikusokat, a kényelmetlen kórházi ágyat, és az életet, amiért így kitolt vele. Jan csitítgatta. Láttam rajta, hogy nem biztos abban, minden rendben lesz. Átöleltem.
-Pihenjünk, mindkettőnkre ráfér.
-Igazad van.
Athénban a reggel színes és szagos, és kóstolnivaló. Stella pedig azonnal kapható volt egy kirándulásra, ami a piacra vezetett. Illatos szalámikat, krémes sajtokat, és hatalmas kosár friss zöldséget vettünk a reggleihez. Ropogós bagettekkel megpakolva még a bazár felé vettük utunkat, ahol nem tudtam ellenálni néhány szőtt terítőnek, és két faragott tálcának. Már-már szégyelltem magam, de a lógó nyelvű Stellát még egy illatszerboltba is becsaltam ahol illatos fürdőolajat árultak. Szert tettem néhány tearózsa, és liliom illatú fürdőolajra, valamint egy púder állagú porra, amit szintén a fürdővízbe kellett önteni.
-Ettől olyan lesz a bőre, mint a tej...- kínálta portékáját a kackiás bajszú drogériatulajdonos. Bármilyen fáradtak voltunk, szinte erőn felül szippantottuk be a finom illatokat, amik kitisztították tüdőnket. Olyan érzés volt, mint a reggeli szél símogatása a tengernél. Finom, és pihentető. Stella még visszaszaladt néhány fürdőgolyóért, és egy parfümért, amiket a menyasszonynak szánt, aztán megpróbáltuk a csomagtartóba gyűrni mind a hatvanhét szatyrunkat. Nem sikerült, jutott belőlök a hátsó ülésre is. Mire hazaértünk, Alex és Jan a konyhában beszélgettek. Kávét készítettem, számtalan kis csészében a számtalan lakónak. Arisz elviharzott a menyasszonyért a kikötőbe, mire visszaértek reggeli várta a társaságot az asztalon. Stella ugyanúgy sündörgött, mint tegnap este.
Aztán feltűnt valami.
Stella folyamatosan figyelt valalkit. Először nem jöttem rá, de amikor megérkezett Eleni, és mindenki őt üdvözölte, lévén ő a menyasszony, Stella és Arisz susmutoltak valamit. Arisz alig láthatóan végigsímította Stella kezét. Magamban kuncogtam. Ezek itt ketten hatalmas titkot őriznek. Valamiért nem akarják elmondani, hogy összetartoznak.
Közben bemutattak egymásnak bennünket Elenivel. A karakteres arcú görög lány nagyon hadart, és nagyon erősen gesztikulált. Két perc múlva már a szobájában voltam, és végighallgattam, hogy milyen volt az útja, és hogy azonnal be kell venni a ruhájából, mert fogyott.
-Mekkora mázlista vagy, nekem ez sosem sikerült.
-Mi? A három kiló fogyás? Hidd el, három nap tengeribetegség csodákat művel.
Már az országúton robogtunk, amikor újra furdalni kezdett a kiváncsiság.
-Mondd el mit szervezkedtek Tommal. Ha olyan fontos dolog, úgysem hagyhattok ki belőle. Nem is, de igérd meg hogy Lillynek egy szót sem szólsz.
-Kiscserkész becsszó.
-Bizti?-sunyin mosolygott.
-Bizti, tudod hogy akkor is kibírtam, amikor Tom titokban idejött. Pedig milyen szörnyen nehéz volt...
-Na jó. Esküvő. Tom újra el akarja venni Lillyt.
-Miii??? És ti ebből akartatok kihagyni???
-Ez egyelőre olyan férfidolognak tűnik. Teo-t is beavattuk.
-Mikor lesz?
-Július 5-én.
-Az Lilly születésnapja. És addig csak két hét van hátra.
-Igen, és mi csak egy hét múlva érünk haza.
-Na de...és mit terveztek?
-Hát, úgy gondoltuk hogy a birtokon lenne az esküvő. Meg kell szerveznünk, hogy Lilly és Tom családja itt legyen. Az úgy ötven ember. Szállás kell neki, és program. Most kipróbálhatjuk, mennyit bír a sziget.-füzetet rántottam a kesztyűtartóból, és jegyzetelni kezdtem.
-Tehát vendéglistát kell írnunk, szállásbeosztást készítenünk, gondolom mindenki öt napig lesz itt.
-Nem. Egy hétig. Turnusokban kell gondolkdonunk.
-De Jan, az összesen százötven ember! Ki látja el őket, és miért nem fog feltűnni, hogy megérkezik a szigetre az egész rokonság?
-Hát ez lesz a nagy feladat. Tom aznap reggel romantikus kiruccanásra viszi majd Leát a vitorláson. Addig mi a szigetre csempésszük a vendégeket. A szertartás ötkor lesz, a szieszta végén. A falu kihalt lesz mikor visszatérnek, tehát semmi nem fog feltűnni Lillynek. Viszont gondoskodnod kell egy ruháról a menyasszonynak.
-Hmmm rendben, egy romantikus esküvői ruha rendel... Gondolom Zoé főzi az esküvői menüt...
-Meg is sértődne, ha nem így lenne.
-Kaja letudva. A bor egy részét tudjuk adni a birtok pincéjéből, legalább leteszteljük, hogy melyik évjárat ízlik a legjobban a vendégeknek.
Majdnem éjfél volt, amikor Katerinibe értünk. A kis panzióban kedves, pirospozsgás asszonyka fogadott bennünket. Egy tálcán sajtot, hideg báránysültet, és puha kenyeret hagyott nekünk, majd jóékszakát kívánt. Nem tudtunk aludni, Jan többször felkelt, újságot olvasott az erkélyen, én is kiültem hozzá, együtt néztük az utcai forgatagot. Alattunk egy társaság születésnapot ünnepelt, és bár harsányak voltak, ezt betudtuk a helyi borok pozitív hatásának. Kicsit távolabb egy taverna teraszán zenekar muzsikált. egyetlen szabad hely sem volt, az asztalokra éppen akkor hordták a pincérek a vacsora utolsó fogásait helyes grillezett halak képében. Az asztalnál ülök már így is degeszre ették magukat, de amikor az első falatot a szájukba vették, csukott szemmel, elégedetten csettintettek, valahogy úgy, mint amikor az ember azt gondolja: ezért érdemes volt megszületni. Jan vállán aludtam el, a karjában vitt be az ágyig, így a kövekező dolog ami eljutott a tudatomig, hogy valahonnan friss kenyér illatát érzem.
Reggel hat óra volt, Jan még javában aludt. Futni mentem. Cetlit írtam, a párnámra tettem, és végigkocogtam a kisváros főutcáján. A boltosok söprögették a portájukat, egy férfi velem szemben kocogott, egymásra mosolyogtunk. Egy duci házaspár előttem haladt, nyilván a nyaralás idejére megfogadták, hogy egészséges életmódra váltanak, de amikor egy pékséghez értek, könyörgő tekintettel néztek egymásra. A férfi megadta magát, bekopogott, és hagymás rudakkal tért vissza. Felesége hálásan nézett rá, és boldogan harapott az ízletes tésztába. Kézen fogva sétáltak tovább, abba az irányba, amerről kávéillatot éreztem. Egy kis kávézó teraszán három férfi újságot olvasott. A kávéklub tagjai jutottak eszembe, a kisöregek, akik nem tudják egymás nélkül elképzelni a hajnalt. Vettem két bögre kávét. A pultos lány gondosan hőtartó pohárba csomagolta, rakott mellé két vaníliás sütit, és jó utat kívánt hazafelé. Visszaindultam a panzióba. Jan a bejáratnál várt, kipihent volt, és mosolygós.
-Menjünk tovább. Estére Athénban kell lennünk.
Egy óra múlva már újra úton voltunk. Suhantunk a tengerpart mentén, annyira szép volt a táj, hogy észre sem vettük az idő múlását. Csak délben álltunk meg egy gyors ebédre, ragut ettünk, kellemesen fűszeres krémes szafttal, és levezetésnek gyümölcssalátával, de nem volt időnk sokáig emészteni az élményt, mert Jan hatra igérte az érkezésünket. Elszundikáltam az ülésben, és mire magamhoz tértem, már Athén egyik forgalmas útján robogtunk. A nyüzsgő nagyváros zajai ismerősek voltak, de kicsit zavartak. A régi otthonomra emlékeztetett, és ettől szűkölni kezdett a gyomrom. Aztán letértünk a nyolcsávos útról, és egy kertvárosi rész felé vettük az irányt. Jan egy kapu előtt fékezett le, távirányítóval kinyitotta, és behajtott. A garázs üresen állt, leraktuk az autót, kézenfogott, és a ház felé vezettett. A gondosan ápolt kert inkább egy parkra emlékeztetett. Kicsit idegennek tűnt a sziget összevissza bujasága után, de ugyanakkor tetszett, hogy ezen az éghajlaton, ahol szinte egész nap perzselő hőség van, ilyen tökéletesen zöld a kert.
Befordultunk a ház sarkánál és...
-Megjöttek Janék! Cimbora!!!! -és öt pasas ugrott Janra olyan lendülettel, hogy a fűben hemperegve gurultak tovább.
Én meg csak álltam, néztem, nem hittem a szememnek. Félénken intettem a többieknek.
-Jó estét, Lea vagyok.
A pasik kimásztak a sövény alól, és mér mindig örömittasan kezet ráztak, hajat borzoltak, szemügyre vették egymást, szóval még mindig nem mertem megmukkanni sem.
aztán Jan észbekapott, és bemutatott a társaságnak.
-Szóval ő Lea, aztán bánjatok vele kíméletesen, elég ha csak később jön rá, mekkora hóhányók vagytok.-a srácok szépen sorban bemutatkoztak.
-Krisztosz vagyok. örülök hogy megismerhetlek. Jan áradozott rólad.
-Igeen? Kiváncsi lennék miket mondott-mosolyogtam rá.
-Csupa szépet és jót. Hidd el, a görög férfiak sohasem túloznak. Alex vagyok-a srác kissé túlbájologta a dolgot, de üsse kő. Megismerhettem még egy ikerpárt, furcsa módon őket tényleg nem lehetett megkülönböztetni. A frizurájukat, a borostájukat, de még a bénán nadrágbagyűrt ingjüket is ugyanúgy hordták. Vaszil és Robert mindenhol feltűnést keltettek.
Csak Arisz hiányzott a társaságból, de nemsokára ő is befutott.
-Hééé, hát itt vagytok! Van egy jó hírem, beszéltem egy barátommal a minisztériumban, megpróbál közbenjárni az érdeketekben.
-Igazán, ez remek lenne. Mikorra várható a döntés?-levegőt is alig mertem venni, annyira ideges voltam emiatt.
-Ha minden igaz, kedden bemehettek a végzésért. De addig ne gondoljatok erre, érezzétek jól magatokat Athénban.-aztán Arisz nagy meglepetésemre felmászott egy székre, és onnan szónokolt tovább- Holnap este nagy ünnepség lesz, akkor nyílik a nagybátyám tavernája, remélem mindenki eljön.-húsz pohár emelkedett egyszerre magasba, hogy az ismeretlen nagybácsi sikerére koccintsunk. Jan mindenkiről mesélt, az ikrek akcióiról, amik a család idegeire mentek, Arisz nőügyeiről-ezen valahogy nem lepődtem meg- és Alex súlyos gyerekkori betegségéről, ami 16 éves koráig mindenkit rettegéssel töltött el.
-Alexék a belvárosból költöztek ide. Itt közel van a tenger, és ezért más a levegő. Jót tett a srác tüdejének. De a rohamok csak lassan szüntek meg. Azt hisze m még talán pár éve egyszer rosszul lett, rohammentővel vittük kórházba. Három napig lélegeztették. Aztán az apám valahonnan külföldről szerzett neki egy újfajta injekciót. Egy hétig küzdöttünk az orvosokkal, mert nem merték beadni a nálunk még nem törzskönyvezett szert. Aztán amikor látták, hogy Alex egyre rosszabbul van, beadták neki. Megdöbbentő volt a változás. Alex másnap reggel felébredt, és mintha soha nem is lett volna beteg. Pár nap múlva hazajöhetett, és látod, minden rendben van vele.
-Olyanok vagytok, mint egy népes család. Mindenkit érdekel mi van a másikkal, és mindenki tud mindent a többiekről.-kicsit irigykedve mondtam ezt, lévén, hogy rokonaim közül egy kezemen meg tudtam számolni azokat, akiket ismerek.
-És a népes családban a tékozló fiú csak a húgáról nem vesz tudomást.-Jan nevetve felugrott.-Stella! Mikor érkeztél?
-Szerencsédre csak ebben a pillanatban, de látom, volt aki szórakoztat, így nem unatkoztál.
-Stella, ismerkedj meg Leával. -kezet nyújtottam, de a szélesen vigyorgó lány a nyakamba ugrott.
-Annyira vártam, hgoy megismerhesselek, Arisz áradozott rólad, meg a birtokról. Szerencsés vagy, az a sziget olyan mint egy álom.-magával húzott, hiába tekergettem a fejem Jan felé, mert őt Alex vitte magával.
-És mondd, a lökött bátyám megkomolyodik végre?
-Hát ezt inkább neked kellene látnod, elvégre én csak egy hónapja ismerem.
-Hát,Eván kívül eddig még senkit sem mutatott be nekünk.
-Azt hittem Eva üzletárs.
-Neeem. Eva exfeleség. A rosszabbik fajátból. Barátkozik, de a lelke mélyén meg tudna ölni. Majd meglátod.
Tehát jó lesz Evával óvatosnak lenni-gondoltam.
Arisz és Jan végtelennek tűnő levelet fogalmazott. Úgy gubbasztottam mellettük, mint egy kismacska, de nem mertem beleszólni, mivel egy mukkot nem értettem a görög jogi szövegből. Néha egy kis gyümölcslével, frappéval próbáltam hozzájárulni az eredményhez,vagy ha mormogósra vették a hangsúlyt, akkor leszaladtam Zoéhoz egy kis harapnivalóért, de nagyjából az asztal mellett telt a nap. Észre sem vettük, de elszaldt a fejünk felett a déli szieszta, és egyszer csak egyre tompább lett a fény.
-Akkor megvolnánk.- borítékba rakták a levelet, és szedelőzködni kezdtek.
Megvolnánk? Na de mivel, és most mi van és...- Nekem is magyarázáztok el, nem hagyhattok itt kukán.
-Mindjárt visszajövök- mondta Jan, és homlokoncsókolt.-Arisznak el kell érnie az esti kompot. Arisz is búcsúzóra fogta.
-Szia Lea, minden jót, nemsokára találkozunk. Ne aggódj, minde rendben lesz.
-Rendben, hiszek nektek. Bár "neaggódjból" már egész kamrányi van, a gyomrom meg borsónyi, úgyhogy képzelheted mit érzek.
A két pasi kiviharzott a kertből, fél perc múlva már csak az autó brummogását hallottam.
Megint ott maradtam, a Kétségbeesés valahol ott sunnyogott az olivák alatt, de nem mert előjönni, érezte, hogy most nem lenne elég ereje keresztbetenni a hangulatomnak. Tényleg, jobban éreztem magam. Lendületes rendrakásba kezdtem, úgyhogy mire Jan visszaért, eltüntettem az elmúlt huszonnégy óra összes romját.
Lillyékhaz indultunk, gyanúsan hallgattak, sejtettük, hogy valalmiben sántikálnak. A nyugágyban találtuk őket, Lilly diktált, Tom írt, a kezében elképesztő lista, de nem tudtam kiolvasni egyetlen lelemét sem. Tom macskakaparása feldolgozhatatlan volt.
-Na akkor áruljátok el, de most azonnal, hogy mi készül itt.
-Na neeeem, akkor nem lesz meglepetés. Inkább menjünk, Zoé ajánlott egy kis öblöt, azt mondta, a világ legszebb fürdőhelye.- gyanúsan néztünk rájuk, de Jan oldotta a helyzetet.
-Oké, elkérem Horasztól a hajót, és mehetünk.
-Hajóót?? Tényleg, hajózni foguk?- Lillyvel ugrálni kezdtünk mint a gyerkekek, a két pasas meg értetlenkedve nézett ránk. Aztán seperc alatt összeszedtük a törölközőket, meg a naptejeket, és lesétáltunk a kikötőbe. Útközben beugrottam Zoéhoz, és kértem tőle egy kosár szendvicset, biztos ami biztos, sőt még egy üveg bort, és pár flakon meggylét is raktam az uticsomagba, nehogy szomjan haljunk.
Bár Lillyvel azt gondoltuk, hogy valamelyik halászhajó lesz a miénk, Tom egy nagyobbacska vitorlás előtt ácsorgott. Jan feje a fedélzeten bukkant fel, integetett, hogy menjünk.
A hajó menekülést jelentett a gondok elől. Bár ülhettem volna a lelki babéraimon, mégis a reggeli hangulat időnként még előbukkant, csavart egyet a fülemen, megrántotta a copfomat, meglibbentette a vitorlát, nehogy véletlenül unatkozzak napozás közben. Még nem is volt alkalmam ilyen tüzetesen végignézni a sziget partjait. Széles fövenyek, és csipkés sziklák alkotta öblök váltogatták egymást. Egyvalami volt állandó. A fodrozódó, mélybe vonzó kék tenger. Nem is értem ezt a színt, bár egyszer valaki biztosan sokat dolgozott rajta. Lilly békésen szundikált egy napozóágyon, Tom a tatnál horgászott, Jan meg röhögött rajta.
-Te cimbora, itt így nem foghatsz semmit.
-Dehogynem Lilly apjával odahaza sokat jártunk horgászni.
-Azért ismerd el, a kettő nem ugyanaz.
-Igazad van, ez itt-körbejártatta a tekintetét-semmihez sem fogható.
Aztán üzletről kezdtek beszélgetni, ami egy idő után duruzsolássá,majd tengermorajlásá vált.
-Áááá!!!-Akkorát ugrottam, mint egy levelibéka. Jan lelocsolt.
-Gyere úszni! -és már szaladt is, hogy átbukfencezve a korláton, a mélybe ugorjon. Lillyvel utána néztünk, el kellett ismernem, tökéletes fejest ugrott. Még Lilly is elismerően bólogatott.
-Ha Tom nem jött volna vissza...
-Ne folytasd.
-ÓÓÓ hát akkor beszéljünk csak arról, hogy mi folyik köztetek?
Próbáltam nem elvigyorodni, de nem jött össze.
-Azt hiszem szerelmes vagyok, bár ezt még magamnak sem merem bevallani. Furcsa, de még a jogi hercehurca ellenére is azt érzem, hogy soha életemben nem voltam még ilyen boldog.
-Ezt jó hallani.
-ÉS ti? -Lilly egyfolytában Tomot figyelte.
-Tommal nem tudunk meglenni egymás nélkül. De talán ha el tudjuk felejteni az elmúlt egy év szörnyűségeit, akkor sikerül újra egymásra találnunk.
A békés napozást időnként őrült víbeugrálás váltotta fel, majd amikor végképp kimerültünk, elővettük a Zoétól hozott elemózsiát, és degeszre ettük magunkat.
-Gyertek, mutatok nektek valamit!- Jan mindenkinek búvármaszkot adott, és intett, hogy ugorjunk. Lemerültünk a víz alá, és egy levegővel követtük Jant. Rögtön láttuk, hova mutat. Felúsztunk levegőért, és újra merültünk. Egy hatalmas hajóroncs hevert alattunk 4-5 méterrel. Minél többször mentünk fel levegőért, annál több időt tudtunk lenn tölteni. A hajó a kereskedelmi útvonalat követhette. A rablók már régen kifosztották, a ládái a fenéken szétszórva hevertek, olyan érzésem volt ettől, mintha egy megszégyenített asszony holtteste fölött köröznénk.
Legalább tízszer a mély felé vettem az irányt, de aztán úgy döntöttem, hogy egyszer megkérem Jant, jöjjünk vissza rendes búvárfelszereléssel, mert így nem lehet szemúgyre venni mindazt, ami odalenn rejtőzik. Holtfáradtan rogytunk le a fedélzeten, és csak fél óra ejtőzés után indultunk vissza.
A következő napokban rájöttem, hogy rendszereznem kell az előttem álló feladatokat, különben később úgy csapnak össze a fejem felett a hullámok, mint egy elbénázott toronyugrás után. Fájdalmasan, és megállíthatatlanul.
Az idő úgy cammogott, mintha valaki visszafelé húzta volna, Jan minden reggel szorgalmasan felkelt, és kibiciklizett a komphoz, abban a reményben, hogy végre megérkezik a levél a régészeti hivatalból.
Lényegében három nap alatt sikerült belaknunk a birtokot, szavak nélkül is egyértelmű volt, hogy velem költözik a középen lévő nem túl nagy, de élhető lakrészbe. Minde nap lement a pincébe, és dolgozott néhány órát az alagútban. Kihordta a bezsúfolt lomokat, amik közül egy két dolog nem is volt annyira szemétbevaló. Találtunk néhány antik üveg boroskancsót. Egy garnitúra kovácsoltvas palacktartót, néhány porcelánfoggantyút, és egy faládában foszlásnak indult szőtteseket. Azt nem tudtuk megállapítani hogy mikor készültek, de az egyik annyira elnyerte a tetszésünket, hogy Jan szerzett valahonnan egy hatalmas üveg képkeretet, és némi óvatos vasalás után belepréseltük. A himzés a szigetet ábrázolta, és még az öbölben talált hajóroncs helye is be volt rajta jelölve, így biztosak voltunk benne, hogy nem hétköznapi asztalterítőnek használták.
A foggantyúkat felszereltük egy eredetileg rozzant, ém két óra alatt lecsiszolt, és lefestett komódra. A kancsókat kitisztítottam, a vízkő alól olivaindák tűntek elő. Miután a hat kancsóból egyről kiderült, hogy megrepedt, ettől fájó szívvel megváltam. Gazdagabbak lettünk öt szép borkiöntővel, egy rozsdás palacktartőval, meg a szőttesekkel.
Időnként erőt vett rajtunk a fáradtság, olyankor a kerti nyugágyban összebújva aludtunk, hogy utána újult erővel vessük bele magunkat a munkába. Jannak tartania kellett a kapcsolatot az ügyfeleivel, így hetente kétszer bejárta a szigetet, és hozta-vitte azt a néhány nyaralni vágyót, akik a szigetre tévedtek. Annyira kevesen voltak, hogy a komp kapitánya néha dohogott magában, mert ennyi emberért kár volt elindulni, de Jan valahogy mindig rábeszélte az öreget, hogy ne hagyjon fel a naponkénti járatokkal, mert akkor elvágja a szigetet a külvilágtól.
Lassacskán a kert is gondozott állapotba került, eltűnt a kerítés tövéből az átláthatatlan gazos sáv, az olivák alől eltakarítottam a ki tudja mióta ott heverő régi avart, és a ház előtti virágoskertbe is telepítettem új palántákat. A földieperágyás kivirágzott, úgy számoltam, hogy mire Anyáék visszajönnek, pont lehet szüretelni.
Jan néha meglepetésszerűen berobogott a kapun, és ebédelni vitt. Lassan bejártuk a szigetet, kedvenc helyünkké vált egy citromfákkal kürbeültetett terasz a szomszéd faluban (csak Zoé meg ne tudja) ahol hatalmas a adag sorbeteket kanalaztunk be kirándulásaink alkalmával.
-Nekem ez még mindig furcsa. Itt senki sem siet? Nincs dolguk az embereknek? Nincsenek határidők? Nincsenek sürgős pillanatok?
-Láthatod, itt az idő senkit sem zavar. Nem azon múlik az emberek élete és boldogulása, hogy valami öt, vagy tíz perc alatt készül el, de láthatod, mégis mindenük megvan ami kell. Nem kell elérhetetlen dolgokért küzdeniük, mert nem érdeklik őket a külsőségek.
-Komolyan mondom, munkamániás elmebetegeknek fogok utazást szervezni. Olyanoknak, mint Ed. Bár ez rossz ötlet. Akkor tele lesz a sziget bolondokkal. Mit szólnál hozzá, ha könyvet írnék róla? A kávéklubról, a kompról, Zoéról, Teoról, a parti villáról...
-Ez jó ötlet. De a bolondok is jöhetnek. Sőt, a bolondokról is írhatsz könyvet. -átölelt, és nevetett.
-Tudod, mindenki bolond, aki nem itt él.
Hazaindultunk, mert sötétedni kezdett. Már messziről láttuk, hogy a kikötői sétányon lassan derengeni kezd a kandeláberek fénye. Jan szinte bambán vezetett.
-Mire gondolsz?- összekócoltam.
-Lenne kedved velem jönni néhány napra Athénba? Megvehetnél mindent, ami a házba kell, és kiruccanásnak sem lenne utolsó. Megmutatom neked a várost.
-Igen, igen, igen!-ugráltam, és tapsoltam örömömben.-Mikor indulunk?
-Ma este. A kommppal átvisszük az autót.- Begurultunk az udvarra, és lendületből szálltunk ki a kocsiból. Szerintem kezdj el csomagolni, már csak egy óra van az indulásig.-Felpattant.-gondolom a villába mégy a holmijaidért.
-Igen.
-Induljunk is.
Útközben mesélt néhány barátjáról, akiket évek óta nem látott.
-Az egyetemen elválaszthatatlanok voltunk. A nyarakat azzal töltöttük, hogy hajótúrákat szerveztünk gazdag turistáknak. A pénzből aztán a saját túráinkat fedeztük. Felpakoltuk apám rozzant terepjáróját, és irány az országút. Családoknál szálltunk meg, vagy a kocsik platóján aludtunk. Amikor elfogyott a pénzünk, visszamentünk a partra. Életem legjobb időszaka volt.
-Találkozunk velük?
-Igen, sőt, ha lenne kedved velem tartani, együtt mehetnénk Aris esküvőjére. Remélem mindannyian ott lesznek.
-Még kérdezed? Egy igazi görög esküvőre? Hát persze hogy van kedvem.-szinte szárnyalva rontottam be a kertbe, hogy a bőröndbe doblájak pár ruhát. Lillyék a kerti asztalnál vacsoráztak, és egy lista felett tanakodtak. Amikor megláttak bennünket, meglepődtek.
-Hát ti?
-Megyünk Athénba! Most!
-Na de hány napra, és mit csináltok?
-Nem tudjuk, de egy hét múlva biztosan itt leszünk. Meg ne egyétek egymást!
-Aha...-köpni nyelni nem tudtak, de Tom valamiért félrehívta Jant, és ez gyanús lett.
-Na akkor most mondják meg az urak, hogy miben sántikálnak.
-Semmiség, pontosabban nem is az, de majd megtudod. Na irány a komp, különben lekéssük.
A bőröndök a kocsiban, a kocsi a kompon pihent, miközben a felső teraszon limonádét kortyolgattunk. Ahogy közeledett a szárazföld, máris kezdett hiányozni a sziget. De ez a hét nyaralás lesz a nyaralásban. És ettől kellemes nyugalom töltött el.
Ketten maradtunk a teraszon. A Kétségbeesés, meg én. Ültünk a szőlőindák alatt, néztük ahogy egyre fentebb kúszik a nap, tanúnak hívtuk, és megvitattuk a kettőnk dolgát.
Én: -Te figyelj, ha jól viselkedsz, akár haverok is lehetünk.
K.:-Nem erről vagyok híres. Nem hagylak majd aludni.
Én:-Elvégre ez az én házam.
K:-Hohó, na itt a lényeg. Nem a te házad. Csak ha a régészeti akármilyen hivatal megengedi.
Én:-És te ki mellett állsz?
K:-Én, egy önző dög vagyok. mindig az kell, ami nincs. Ha már feladod, reményt adok, ha bizakodni kezdenél, megbököm az oldalad, nehogy jó legyen.
Én:-Remek. Pont így képzeltelek.
K:-Legalább nem csalódtál nagyot.
A tanúnknak nem sok hasznát vettük.
Anyáék csomagoltak. Vagyis csak Anya. Apa inkább a bekötött kezét babusgatta, és próbálta összeírni, mit szeretne venni még utoljára a közértben, amitől otthon úgy érzi, mintha itt lenne.
-Pedig tudom, hogy nem. Kinézek majd az ablakon, és Taylorék otromba kutyája fog morogni a sövény mögül. Plusz keddenként valaki megint felborítja a kukákat. -elkeseredettnek tűnt, annyira nem akart hazamenni.
-Apa, mi lenne, ha visszajönnétek a horgászcsapattal? Nem kell dolgoznod, Anya pedig kérhet még szabadágot.
-Na de lesz elég szoba?
-Apa. Ha a régészeti hivatal is úgy akarja, akkor lesz.-megint ezsembe jutott a birtok körüli bonyodalom, és egy pillanat alatt könnyek szöktek a szemembe. Apa átölelt. Bekötött kezével símogatta a fejemet.
-Lea. Hidd el, minden megoldódik. Annyira szeretnéd azt a helyet, hogy csakis a tiéd lehet.
-Nem is tudom, hogy mi lesz, ha elveszik.
-Nyugodj meg.
-Anya, mi lenne, ha tényleg visszajönnétek?
-Hát, nem lenne ellenemre, de várjuk meg, mit szól hozzá a főnököm.
-Oké, de szeretném, ha tudnád, örülnék, ha jönnétek.
-Hidd el, én is.
Anya bezárta a bőröndöket, eltette a parfümjét a fásőlködőasztalról, és felvette szalmakalapját.
-Mi lenne, ha sétálnánk még egyet indulás előtt? Szeretnék néhány embertől elköszönni.
-Menjünk.
Bezártuk a kaput, és a kikötő felé vettük az irányt. Néhány sirály téblábolt a betonon. A reggeli fogásból kerestek elpotyogtatott falatkákat, de kevés sikerrel. A halászok gondosan letakarították a placcot, hogy holnap is tiszta helyen dolgozhassanak. A sirályok hopon maradtak, de jó volt látni a kitartásukat. Az egyikük meglátta, ahogy megcsillan valami a vizen, és azonnal rávetette magát. A többiek irigykedve lesték a bravúrt.
Bementünk a tavernába. Zoé és Anya könnyezve ölelkeztek. Teo megnyugtatta Apát, hogy elküldi neki a bekeretezett fotót a brutálhalról. Horasz is befutott, valahonnan hatalmas csokor fehér futórózsát hozott Anyának, aki sírva-nevetve fúrta bel az arcát a vajpuha virágokba. Teo és Horasz segítettek lecipelni a komphoz a bőröndöket, mire odaértünk Jan is megérkezett egy halom papírral a kezében.
-Na akkor ma nekiülünk és kitaláljuk mivel védjük meg magunkat.-megpaskolta a papírkupacot, majd elbúcsúzott Anyáéktól.
-Mire visszajönnek, minden megoldódik, megigérem.
Anya zokogott, pedig ha minden jól megy, két hét múlva újra itt lesznek. Még szerencse, hogy indult a komp, és így nem sírta tele a társaság a tengert. Apa még biztosan hümmög párat a halakról, Anya meg arról, hogy mi lesz itt az ő kicsi lányával, na de mire hazaérnek mindez távoli lesz- kipihenik az utazást, és néhány nap alatt visszazökkennek az otthoni kerékvágásba.
Jan átkarolt, és elindultunk a birtokra. Befészkeltük magunkat a hálóba, gyertyákat gyújtottunk és Jan fordítani kezdte a görög jogszabályokat.
-Ebből én egy kukkot sem értek.
-Nyugi, én sem. Pedig azt hittem, hogy menni fog. Hát meg kell várnunk Arisztotelészt.
-Kicsodát? Jan, mit tettél? Kihantoltad?
-Neeeem, te lökött. Arisz a barátom. Iskolatársak voltunk, most ügyvédként dolgozik. Amikor felhívtam, és elmeséltem neki a helyzetet, azonnal felajánlotta, hogy idejön, és segít. Elfaxolta ezeket a papírokat, de hát ahogy elnézem, meg kell várnunk, hogy reggel ideérjen.
-Várj, töltök egy pohár bort.
-Mire iszunk?
-Az új életre. Most kezdődik csak igazán. Lea új élete.-magához vont.
-Beszélgessünk.
-Rendben.-kicsit fázni kezdtem. A pasiknál ez túlnyomórészt nem jelent jót.
-Nem akarom hogy azt gondold, én vagyok a turistalányok megrontója. Tudom, hogy gyorsan jött ez az egész, de szeretném ha komolyan vennél.
-Na jó. Nem akarom hogy azt gondold, én vagyok a könnyelmű turistalány. Tudom, hogy gyorsan jött ez az egész, de szeretlek. És szeretném, ha komolyan vennél.
-Hm.
-Semmi "hm". Kvittek vagyunk. Tényleg. És tényleg szeretlek.
Álmosan pislogott rám. Átölelt, és beledörmögte a fülembe: -jó-jó én is szeretlek te kis turistalány....
Elaludt.
Reggel nem volt lelkem felébreszteni. Kerékpárra pattantam, és lekerekeztem a partra. Mág távol volt a komp, ezért kávéért indultam. A kávéklub sehol. Besétáltam a kafeteriába egy adag feketéért, Nikos majdnem meglepetten nézett rám, amikor érdeklődtem a többiek iránt.
-Teresa kórházba került. Az orvosok csak vizsgálgatják, nem tudják, mi baja lehet. Egymás nélkül pedig nem jönnek ki.
-Köszönöm.-Vissza bandukoltam a mólóhoz, mire megittam a kávét, addigra beért a komp is. Ariszt kerestem a csapatban, gondoltam hasonló korú pasasból mint Jan, kevés lesz a leszállók maroknyi csapatában. Igazam lett.
Ajnhoz hasonlóan Arisz is a meghatározhartatlan korú, jóvágású férfiak táborát gyarapította. Ő is automatikusan felém indult, nem is téveszthettük volna el egymást.
-Szia, te biztosan Lea vagy, és Jan még húzza a lóbőrt. A csirkefogó sosem tudott korán felkelni!- nevetett, és közben hajszálvékony ráncok futkároztak a szeme körül.
-Te pedig Arisz lehetsz. Nem nézel ki úgy mint egy kétezer éves bölcs, de üsse kavics. -a birtok felé vettük az irányt. Arisz egy laza mozdulattal térdig tűrte a nadrágját, és csipőjét kényelmes papucsra cserélte.
-Na szép. Figyelj este vissza kell indulnom Szalonikibe, de addigra találunk valami megoldást. A hivatal szeret kekeckedni az emberekkel. Tudod itt az emlékeken, meg a turistákon kívül nem sokmindenben van biznisz, úgyhogy próbálják ezt a két dolgot szorosan a kezükben tartani.
-Végül is meg lehet őket érteni, de én az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam emiatt.
- Hát ezen sem csodálkozom.
Jan összeesküvést kiáltott, amikor felébresztettem.
-A cimborád a teraszon kávézik.
-Mi??? Úristen, hány óra van? -kiugrott az ágyból, magára kapott egy inget, és kirohant.
Régen nem találkozhattak, mert olyan üdvrivalgás tört ki a teraszon, mint egy focimeccsen. Aztán elcsendesedtek, kiterítették a papírokat az asztalon, és kiskaput kezdtek keresni a jogszabályok között.
Reggelit készítettem nekik, szalámit szeleteltem egy hatalmas tányérra, paprikakarikákat haloztam rá, és behoztam a kapu előtt kosárban otthagyott kenyeret. Egy levél volt mellétűzve, otthonról jött az ügyvédemtől. Azt írta, Ed végül lenyugodott, nem lesz per. Hát, legalább ő nem okozott újabb bonyodalmat. Kenyeret szeltem, és meglocsoltam olivaolajjal. Reszelt sajtot, és oreganot hintettem rá, és pár percre a sütőbe dugtam a kenyereket. Amior kész lett, egy nagy kancsó tejjel, és a szalámival kivittem a srácoknak. Bár mintha észre sem vették volna, hogy ott vagyok körülöttük, a reggeli öt perc alatt elfogyott, és délig fel sem keltek az asztaltól. Arisz laptopot vett elő, az interneten keresgélt. Egyszer csak ordítva felugrott: -Megvan! A falu tulajdonában kell hogy maradjon a birtok, de Lea lehet a kezelője! Többségi szavazat kell a helyiektől, és akkor kinevezhetik!
-Hát azzal nem lesz gond. -a tavernába indultunk ebédelni. Zoé muszakával kínált bennünket, amit én néhányszor már otthon megkóstoltam, de valahogy sehogyan sem ízlett. Úgy tűnik itt még ez ellen sem volt kifogásom, lévén hogy Zoé nem tudott olyan ételt készíteni, amit ne ettem volna meg. Gyümölcssalátával, és jégbe hűtött recinával ünnepeltük az ötletet...
A tavernában mindenki hátul, Zoé kőgrillje előtt tolakodott. Aki a közelébe jutott, az elismerően csettintett, vagy éhesen nyalogatta a szája szélét.
Néhányan Apát vették körül.
-Áh, a nap hőse bezsebeli a rajongók imádatát.
-Lányok, nézzétek, a mai fogás.
-Félretolt két férfit a grill előtt, és megláttuk, amit mindenki csodált. Valóban, egy csaknem másfél méteres, számomra ismeretlen fajtájú hal sercegett a szén pattogó, izzó bűvkörében.
-Boldog élete lehetett. Szemmel láthatóan a tengerben nem éhezett, maximum a családja sír most egy kicsit utána.
-Kicsim, ez egy hal.
-Tudom Apa, csak vicceltem. Büszke vagyok rád. Ugye lefényképeztetek?
-Igen, Teo megigérte, hogy bekeretezi, és kirakja a tavernában, hogy láthassa mindenki.
Kétségtelen, még a sérülés ellenére is Apa lett az este fénypontja, egy percre sem unatkozott, mindig jött valaki, akinek el kellett mesélni a küzdelem minden egyes apró részletét.
Jan is megérkezett, megcsodálta a halat, és biztosította Apát, hogy ekkora fogás már régen volt a mólónál.
-A komp miatt elég gyér ott a halállomány, de kinn a nyílt vizeken hajnalban igazi díszpéldányokat lehet fogni.
Később, már egy külön asztalnál Jan még mindig Apa kalandján mosolygott. Tudod ritkán történik ilyesmi, és édesapádnak valószínűleg ez élete legnapgyobb fogása. -Igen, tudod ha visszaemlékszem, hogy gyerekkorunkban a város szélén lévő mesterséges tóhoz járt pecázni. Többször jött haza hal nélkül mint hallal, és akkor is leginkább apró, sütni való kárászokat hozott, amiket kín volt megpucolni. Ha néha napján más is akadt a horogra, akkor azt hetekig mesélte a barátainak.
-Látod, az ő álma is itt vált valóra.
-Igaz. És ha holnapután hazamennek, lesz mivel bolondítani a haverjait. Tudod, ők jönnek a próbahétre.
-Igen, ez jó reklám lesz a szigetnek. Akár elkérhetnéd a fotót, hogy rátegyük egy szórólapra.
-Ez remek ötlet,és Apunak is hízni fog tőle a mája.
A hal isteni volt, ropoósra sült bőre alatt krémesre sült a hús. Zoé rukkolát kínált mellé amit balzsamecettel spriccelt le, és krémsajttal pöttyözött tele. Tökéletes nyáresti menü volt, és az emberek néhány pohár bor után énekelni kezdtek. Horasz gitárt vett elő, és kisérni kezdte a dalárdát, mi pedig táncolni kezdtünk.
-Olyan, mintha mindig is itt éltem volna. Szinte furcsa, hogy két héttel ezelőtt még csak készülődtem a repülőtérre.
-Hát látod a jót nagyon könnyű megszokni.
-És bevallom meg is szerettem. Itt minden olyan... olyan rendbenlévő. Így kellene működnie a világnak, hogy ne kelljen a világ túlsó felére menekülni egy kis nyugalomért.
-Én azért örülök, hogy nem így van, ugyanis akkor te sem lennél itt. Az pedig mondjuk ki, katasztrófa lenne.
-Kataszrófa?
-Nézzük csak: üresen állna a villa, sőt a birtok is gazdátlan lenne, vagy legfeljebb jött volna egy pöffeszkedő üzletember, hogy pézmosodát csináljon belőle. És különben is. Akkor nem szerettem volna beléd.- és megcsókolt. Ott, mindenki előtt. Én pedig nem bántam. Csend lett, majd mindenki üdvrivalgásban tört ki. Összebújva táncoltunk tovább, csak amikor először kilestem, akkor láttam, hogy Zoé és Teo, Apáék, sőt Tom és Lilly is ott andalognak.
-Gyere, menjünk innen. -kézen fogott, és a birtok felé vezető úthoz mentünk.
Apró fények jelezték a terszon, hogy nem véletlen jövünk ide. A teraszon mécsesek százai világítottak. Az ablakokban, a kőlapokon, sőt a mozaikajtó tetején is pici lángocskák táncikáltak. Az asztalon behűtott bor várt bennünket.
- Te készültél...
-Hát mi tagadás, igen.
-És mi lett volna, ha nem így akalul?
-Nem tudom, nem volt B terv. -zavarba jött.
-Ó hát Odüsszeusz leszármazottai is taktikáznak, szervezkednek, hogy Penelopé besétáljon a selyemhálóba?
-Persze mindezt teljesen tudat alatt csináljuk és sohasem vallanánk be, de azért van némi igazság abban, amit mondasz.
-Hát akkor kijelenthetjük, hogy férfiak a világ összes pontján, tökugyanolyanok.
-Na ezt kikérem magamnak, megmutassam, hogy nem? Mi?- kergetni kezdett, majd amikor végre elkapott, újra megcsókolt. Olyan illata volt, mint az olivafáknak. Bevezetett az ajtón.
-Melyik szoba van készen?
-Egyik sem.
-Jó, akkor egyiket sem tesszük tönkre...
Békésen aludt mellettem. Egyik kezemmel megpróbáltam elérni az ablakot anélkül, hogy ki kelljen másznom az ágyból, de amikor végre sikerült, hangos puffanással, a közös takarót is magammal rátva beestem az ágy, és a fal közé.
-Tornázni is szoktál reggelente?- a sarokban Jan kócos, és meglehetősem álmos feje bukkant fel.
-Nem, de ennél lentebb nem eshetek, gondoltam bebiztosítom magam.-mellém csusszant, kinyitotta az ablak másik szárnyát is.
-Nézzük csak milyen itt lenn. Hát, kicsit kemény a padló, de ha talál az ember egy puha zugot...
-Csikis vagyok segítsééég!-visszalöktem az ablakot, bár errefelé úgysem jár senki.
Kicsivel később...
-Jó napot!!- felugrottunk.
-Várunk valakit?
-Nem.
-Mégis itt van, ki kell mennünk.
-De a ruháink. Kinn vannak a konyhában. -Jan elnevette magát. -hát ez nagyon kínos, de egyszer csak ki kell mennünk, mégsem állhatunk itt egy szál takaróban életünk végéig.
-Pedig milyen szép is lenne...
Lerántotta a lepedőt, maga köré tekerte, és kislisszolt. Hallottam, hogy beszél valakivel, majd egyszercsak megjelent karjában az összes ruhával...
-Van egy kis gond. A régészeti hivatal ki akarja sajátítani a birtokot. A fürdő, és a hátsó sjárat miatt.
-Mi???
-Igen, jól hallod, most hozta a postás az ideiglenes határozatot.
-Na de az elöljáróság, meg a falu. Nem ők a tulajdonosok?
-Igen, de a régészeti leletekkel az állam gazdálkodik.
-Azt mondták nem olyan régi, hogy fel kelljen tárni. Akkor most mi lesz?
-Ügyvédet fogadunk, és egyezkedünk.-épp a farmerjába próbálta beletornázni a lábát, de mivel megtekeredett a szára, majdnem felborult. A mutatvány nagynehezen sikerült, gyűrött ingjét hanyagul a vállára dobta, homlokon csókolt, és indulni készült.
-Fel kell hívnom valakit, aki segíthet. Délben találkozzunk a tavernában. És ne aggódj. Vagy mégis. Inkább drukkolj.
-Jan, mi lesz ha elveszik a birtokot?
-Nem veszik el. Tudod, nincs B terv.
A régészek nekiláttak a jegyzetelésnek. Belemélyedtek a munkába, és pont végeztek, mire tele lett a medence.
-Ne féljen, a lefolyó a tengerbe vezet. Ez a forrás a sziget túloldalán ered, és néhány patakot is táplál. Ha el akarja zárni, gondosan nyomja vissza a követ. A víz ásványokban gazdag, ha bevizsgáltatja, talán az is kiderülhet róla, hogy gyógyhatású.
-Tényleg nem ókori?- kicsit csalódott voltam.
-Hát, ha levennénk a burkolatot, akkor láthatnánk, hogy az alapok mikor készültek. Azok lehetnek akár kétezerötszáz évesek is. De ez a mozaik még ha nem is olyan régi, sokkal értékesebb annál, mint hogy megbontsuk. Egy pár napig még itt maradunk. Holnap kibontjuk a kőajtót, segítünk kivinni a teraszra, csak azt kellene kitalálni, hogy ha tényleg asztalnak akarja használni, miből legyen a lába.
-Csak vicceltem. Mi lenne, ha egyszerűen letámasztanánk a bejárathoz: Olyan lenne, mint egy cégér.
-Jó ötlet. Akkor holnap jövünk.- Elzárta a vizet, és elindultunk a kijárat felé.
Anyuék felpattantak amikor meglátták a pinceajtón át kijönni a társaságot.Abban a pillanatban befutott Jan.
-Hát ezek meg mit keresnek itt???-inkább mutogatta, mint kérdezte.
-Hamarabb jöttek, és már túl is vagyunk az elős szemlén. -összeismertettem őket, Jan egyből arra kérte őket, hogy legyen írásos nyoma minden egyes látogatásuknak. Úgy tűnt, ő jártasabb a görög ügyintézésben, szóval hagytam hogy beszéljen a kockásingesekkel. A régészcsapat egyszercsak szedelőzködni kezdett, majd elköszönt.
-Holnap reggel jövünk. Már csak a lezárt járatot kell megnyitnunk, de azzal gyorsan kész leszünk. A végleges határozatot harminc napon belül kapják meg.Jan kikisérte őket, én pedig újra végigjártam a hézat, és felmértem hogy mennyi munka vár még rám. Leporoltam a folyosón lévő polcokon a könyveket, és összeszedtem a rongyszőnyegeket, hogy később kitisztítsam őket. Apa közben szorgalmasan telefonált, a beszélgetésből kiderül, a horgászcimbik legszivesebben már holnap jönnének.
-Ha holnap jöttök, a fa alatt kell aludnotok, vagy a mólón a halakkal. Bírjátok ki egy hétig. Sör és hal van bőven, sőt az asszonyok sem fognak unatkozni. Akkor egy hét múlva. Sebaj, Ednél és az irodánál biztosan nem lesz nehezebb...
A következő napok folyamatos takarítással, és bevásárlással teltek. Zoé és Teresa missziónak tekintették, hogy feltöltsék a kamrát, a konyhát, minden nap felhívtak, hogy megismertessenek a görög konyha rejtelmeivel.
-Süss nekik fánkot. De ne olyat mint otthon nálatok, itt ezt lukumadesznek hívják, és kis golyókat sütnek a tésztából. Vagy fügét mártanak a masszába és azt sütik ki. A gyümölcs puhára párolódik a tészta belsejében az olaj hőjétől. A végén vagy dióval szórd meg, vagy egyszerűen csak öntsd le sziruppal. Eleinte ódzkodtam a "mindent önts le sziruppal" tipusú süteményektől, de aztán rájöttem, hogy ezek az édességek semmivel sem tartalmaznak több cukrot, mint az otthoniak, és nagyon finomak, úgyhogy szépen lassan úgy készítettem a szirupot, mint más a teát. Literszámra bugyogott a tűzhelyen.
Közben Jan néha felbukkant a régészekkel. Méricskéltek, kicibálták a kőlapot a ház elé. Nekitámasztották egy fának. Kicsit beásták az alját, nehogy rádőlhessen valakire. Ebéd közben beszámolt a fejleményekről.
-A járatot meg kell tisztítani. Mielőtt befalazták, a régiek úgy gondolták, hogy a lomok jó helyen vannak ott. Most nekünk kell kihordanunk. De egy-kettőre kész leszünk és akkor saját átjáród lesz az amfiteátrumhoz.
-Mint egy görög mese. Majd adok fonalat a vendégeknek, kiköthetik a kilincshez, és ha kész az ebéd, megrángatom a végét hogy visszataláljanak.-Jan jót nevetett.
-Te mindenre találsz megoldást?
-Hát, nem mondom hogy azonnal, de igyekszem. Ha nem jö be a vendéglátás, nyitokegy problémamegoldó irodát. Mindenki jöhet a nyavalyájával, én pedig ontani fogom az ötleteket. Csalárd férjeket tóba dobni, hisztis anyóst mókusok elé vetni.
Anyáék mindeközben a fák árnyékában aludtak. Bár a napégés megviselte őket, lassan kezdett kisimulni az arcuk. Egész életükben kitartóan dolgoztak, csak néhány éve döntöttek úgy, hogy végre élvezni kezdik a gyümölcsét. Büszkék voltak arra, hogy harminc év után is összetartoztak, és ez nem csak a megszokásról szólt. Olyanok voltak, mint két kajla kamasz. Tudtak nevetni egymáson, és saját magukon is.
Amikor felébredtek, tervezgetni kezdték a hátralévő három nap programját.
-Lea, mikor jönnél el velem vásárolni? Apádat úgyis kikészítik a boltok, jobb ha mi megyünk ketten.
-Mondjuk holnap reggel.
-Hé lányok és velem mi lesz? -Apa hátratolta idétlen szalmakalapját.
-Hajnalban leköltözhetsz a kávéklubhoz pecázni.
-De én egy mukkot sem beszélek görögül!
-Nyugi, azt mondják, a halak nyelvén mndenki ért. Kapsz tőlük kávét, csalit. sörözgethettek, délben pedig Zoénál tudsz ebédelni.
-Rendben, megdumáltuk.
Másnap reggel megvártuk, hogy felkészítsék a kompot a kihajózára, és elfoglaltuk a helyünket az emeleten, rögtön a legelső ülésekben. Anyámat lenyűgözte a tenger. Világ életében egy zajos nagyvárosban lakott, és most minden új volt neki. Minden kis kagylónak, kavicsnak tudott örülni. Csigákat gyűjtött a parton, azt tervezte, otthon minden barátnőjének fűz egy csigaházas karkötőt.
-Tudod Lea, irigyellek. Ekkora szabadság csak keveseknek adatik meg.
-Tudod Anya, irigyellek.-Nevetve nézett rám.
-Most irigykedünk egymásra?
-Igen, képzeld, mindig arról álmodoztam, hogy majd egyszer nekem is lesz egy olyan erős, és szeretnivaló férjem, mint Apa. Ehhez képest az elmúlt éveket végigrobotoltam, és egy garzonlakáson kívül nem sokmindent tudok felmutatni.
-Most majd jól bepótolsz mindent. Apropó, mi van ezzel a Jannal? Ne mondd, hogy nem tetszik...
-Hát tényleg hazudnék ha azt mondanám, hogy nem, de egyelőre barátkozunk, és ez így nagyon jó. Nem akarok semmit elhamarkodni, olyan szép ez most így. Talán jobb, ha először megismerjük egymást.
-Pedig nagyon feltűnóen sertepertél körülötted. A tavernában már fogadásokat kötnek arra, hogy mikor jöttök össze.
-Viccelsz? Ezért nincs lottózó a szigeten...
Isteni reggelit ettünk egy omlettesnél, majd a piacra indultunk, hogy fűszereket vegyünk. Az icipici boltban kis üvegcsékben mérték az esszenciákat. Rögtön vettem narancsot, vaníliát, és persze rózsaolajat is. A pult mögött álló férfi találomra kevert össze nekünk néhány ismeretlen szárítmányt. Kétféle keverék készült, egy-egy helyes üvegcsébe töltötte őket, majd régimódi viaszpecséttel zárta le.
-Ez itt halakhoz való. Tengeri sóval, és ezzel dörzsölje be a filéket. Ez pedig bárányhoz. Ez sokáig elég lesz, de itt a névjegyem, ha elfogy, szivesen küldök még magának mindkettőből.
-Te érted ezt? Otthon köszönni sem tudnak a közértesek, ez meg itt olyan, mintha masszírozná az ember lelkét, miközben fűszert ad el.
-Hát, látod ezért költöztem ide. Többek között.
Tucatnyi holmi vándorolt még a táskánkba. Olivás natúrszappanoktól a csokoládéig, gyapjúkendőktől a szines pénztárcáig Anya csupa olyan dolgot vett, amikre ha ránéz, szivesen fog emlékezni erre a nyaralásra. Mindenütt fényképezett. Berontott egy látványkonyhára, és kézzel lábbal kérdezte meg a szakácsot, hogy mit rakott a pecsenyére, amitől olyan fényes és omlós lett. A szakács nevetett, egy szót sem értett, de valahonnan elővarázsolt egy noteszt, és a kuktával lefordíttatta a receptet. Anyám cuppanós puszit nyomott a pufi séf homlokára. Cserébe kapott egy kötényt, az étterem emblémájával.
-Kávézunk?
-Hát persze.
Az egyik parti kafeteriában egy húsz év körüli srác ült egy hangfalon. Stinget játszott. Anyának potyogtak a könnyei, úgy meghatódott. A fiú aztán már csak neki játszott.
-Anya, indulnunk kell, még nem vettünk ajándékot Rosynak.
-Oké, nézd, ott szemben van egy áruház.
-Látom, a sokadik...
-Kezdesz úgy beszélni mint apád.
-Kezd leszakadni a derekam.
-Utána kapsz fagyit.
-Igenis Anyuci.- Erőt vettem magamon, és követtem.
Két pár cipő, egy táska, egy üveg parfüm, egy ing Apunak, egy nesszeszer Rosynak, kétféle körömlakk, és néhány himzett párnahuzat lett a második kör mérlege.
-Mondd Lea, hogy nem költöttem sokat.
-Nem költöttél sokat. De tényleg Anya, te nem is szoktál magadnak vásárolni. Meg vagyok lepődve rajtad, de meg kell hagyni, nem rossz ez a változás.
Egy édességbolthoz értünk, a szatyromnál fogva rángatott be.
-Kandírozott gyümölcsök. Mindig ilyen finomságokról álmodtam, fenébe a fogyókúrával.
Csillogó mázú mandarinokat, fügéket rakatott helyes kis üvegekbe. Mindből kért kóstolót, a cseresznyéből kétszer is. Aztán abból is vett egy üveggel.
-A barátnőim imádni fogják.-olyan volt mint egy kislány, akit kivittek a majálisra.
Végül egy ékszerésznél kötöttünk ki. Egyforma vékony aranyláncot vettünk magunknak, egy pici korinthoszi oszlopfőt formázó medállal.
-Ez gyönyörű.-mondta, és átölelt. Sírva fakadt.
-Anya mi baj?
-Annyira félek, hogy nem látlak többet.
-Ne sírj, hiszen sűrűn meglátogathatjuk egymást.
-Biztosan? Igérd meg, hogy néha hazajössz, és főzhetek neked kakót.
-Ó Anya, hát persze hogy hazamegyek.
Este kimerülten, nagyjából húszféle szatyorral rogytunk le a komp fedélzetén. A kapitány egy-egy pohár borral kedveskedett nekünk, mi pedig fáradtan, de boldogan koccintottunk saját magunkra.
A parton Apa várt bennünket. Először csak mint egy kis pont látszott, aztán ahogy egyre közelebb értünk, láttuk, hogy be van kötve a keze. Türelmetlenül toporgott, látszott rajta, hogy nem érti, mi totojázik annyit az a nyavalyás hajó, mikor mi rajta vagyunk, ő meg a bekötözött mancsával a parton türelmetlenkedik.
-Te jó ég, mi lett veled?-Anya olyan kétségbeesetten ölelte át, mintha ezer éve nem találozhattak volna.
-Valami hatalmas fogás jött. Úgy küzdöttem vele több mint egy órán át, hogy néhányszor már arra gondoltam, ilyen hal nincs is. De sikerült. Kifogtam. Ő meg egyszerűen belémharapott. Teo varrta össze négy helyen.
-Ó te szegény. -Anyám csak ölelte az öreg medvét, aki megint hatalmasat nőtt asszonya szívében.
-Viszont ma halat vacsorázunk. Bevittük Zoénak a zsákmányt, ha gondoljátok, máris indulhatunk.-a taverna felé mutogatott.
-Rendben. Letesszük a saját zsákmányunkat, és máris mehetünk, részemről farkaséhes vagyok.
Felvittük a szatyrokat a kis lakásba, majd vacsorázni indultunk...
Néhány órával, egy bögre kávéval, és egy adag reggelivel később a birtok felé tartottam,amikor a piactéren Anyáékkal futottam össze. Mindketten hatalmas szalmakalapban masíroztak a dinnyekupacok, és a krumpliszsákok mellett.
-Ugye nem a partra igyekeztek? -kérdeztem tőlük, mint a rossz gyerekektől.
-Csak egy fél órára merészkedtünk ki, már annyira unatkoztunk, hogy nem bírtuk továb.-Apu bocsánatkérően nézett, nem tudtam rájuk haragudni.
-Na jó, gyertek velem. MUtatok valamit. -lelkesen követtek. Most is fogták egymás kezét, mint mindig. Nem is emlékszem hogy valaha nem kézenfogva mentek volna. Ez olyan biztos emlék volt, mint a gyerekkori kakaó íze, vagy az első babaház.
-Messze vagyunk még? -kérdezte Anya, pont a kapu előtt.
-Megérkeztünk. Segítsetek kinyitni a kaput.-Apa egyből befelé tolta az egyik szárnyat.
-Kihez törünk be? Te Lea, ilyet nem tehetünk, börtönbe juttatsz bennünket.
-Pssszt, nyugi. -végigsétáltunk az olivák alatt, Anya megszagolta a rózsákat, szemmel láthatóan elámult azon amit látott. Apa csak hümmögött, mondván a gazdája biztosan időmilliomos, hogy így rendben tudja tartani. A teraszra értünk, és szinte egyszerre kérdezték:
-Na de mi ez a hely?
-Anya, Apa, ez itt az új otthonom.
-Miii?
-Igen. jól hallottátok.- mesélni kezdtem nekik a házról, ami egy hete még árván állt itt, a brigádról, akik segítettek helyrehozni. Végigvezettem őket a vendégszobákon, ahol friss festékillat terjengett, és megmutattam nekik a barlangfürdőt, ahol a déli napsütésben szelíden csillogtak a mozaiklapok.
A teraszon készítettem nekik szendvicset. Felbontottam egy palack bort a pincekészletből, és közöltem velük, hogy örökre ittmaradok.
-Először csak egy évre akartam jönni. Felmondtam az irodában, amiből persze botrány lett. De aztán meggondoltam magam, szóval maradok. A vendégszobákat kiadom, és konyha is lesz. Sőt aki akar, még az olivásban is dolgozhat egy kicsit, vagy segíthet befőzni.
-Na de egyedül? Ki fog segíteni? Minden barátod otthon van!
-Tom és Lilly is ideköltöznek. A parti villában maradnak, és egy reggelizőt nyitnak a kikötőben. A szigetre alig jönnek turisták, mert senki nem ismeri ezt a helyet. Pedig láthatjátok milyen gyönyörű itt minden. A helybeliek zárkózottan élnek, úgyhogy nekik is jó lesz egy kis nyüzsgés. A vendégek számát korlátozzuk, hogy ne tegyék tönkre a közösség nyugalmát, de úgy gondolom, úgy tizenöt-húsz ember jól érezhetné magát itt.
Apukám egyre érdeklődőbben hallgatott.
-Mondd csak, mikor jönnek az első vendégek?
-Még nem tudom, de egy hónapon belül már megérkezhet az első csoport. Szeretném lepróbálni, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Mi tetszik nekik, és mi nem. Mi az, amivel okosan tölthetem ki a szabadságukat.
Apa gondolkodott egy kicsit- mi lenne, ha hoznék egy próbacsoportot? A horgászcimborák biztosan szivesen jönnének ide a családjukkal.
-Tényleg? Apa, ez remek lenne.- Magamban máris a programokat, a menüt terveztem, eszembe jutott, hogy ágyneműt kell vásárolni, és új tükrök kellenek a fürdőkbe.
Zajt hallottunk az olivafák felől. Mintha valaki rázta volna az ágakat.
Horasz rohant keresztül a kerten, átugrotta a rózsabokrokat, és úgy kapkodta a levegőt, hogy azt hittük valami katasztrófa készülődik.
-Megjöttek! Itt vannak!
-Horasz, nyugodj meg, kik jöttek meg?
-A régészek!
-De hát csak szerdára vártuk őket! Hol van Jan?
-Jan bement a városba motorcsónakkal. Nem érem el telefonon!
-Hol vannak most a régészek?
-Zoé eteti őket, van még előttük két tál polipsaláta, meg egy tálca sütemény. De hogy utána mi lesz, azt nem tudom.
-Én igen. Anya, maradjatok itt, vigyázzatok a házra egy kicsit. Horasz: futás!
Nekiiramodtunk és befutottunk a hivatalba. Előadtuk a fuldoklós, sípolva köhögős különszámot, de nem tapsolt senki, ezért előadtuk az "Itt vannak a régészek" kezdetű nótát. Melina a titkárnő vízért szaladt, Nikosz a jogász felkapta a táskáját, és rámnézett.
-Lea, most akkor vegyen levegőt. Szépen, nyugodtan. Egy-kettő, úgy... menjünk. Szépen lélegzik, mosolyog, kedves, nem fél a régészektől... már az utcán jártunk.
A tavernában három kockás inges, egyetemista kinézetű pasas, és egy idősebb férfi ült. Szemmel láthatóan nem rohantak felmérni a terepet, inkább a polipokkal voltak elfoglalva. A kávéklub tagjaival beszélgettek, ahogy hallottam az én nevemet is említették ,de mivel mindez görögül történt, egy kukkot sem értettem belőle.
-Kalimera -próbálkoztam elég gyengén.
-Kalimera- válaszoltak, és beszélgettek volna tovább, ha Stavros nem mutatbe nekik.
-A hölgy Lea, róla meséltem önöknek.
-Á, hát örvendünk.- egyszerre álltak fel, nyilván a múlt héten ezt gyakorolták a tükör előtt. Innentől mindent egyszerre csináltak. Kórusban bólogattak, mosolyogtak, ittak, és ... pff a többibe bele sem akartam gondolni.
-Szóval mi lesz a sorsa fürdőnek? Szeretnénk eredeti állapotába visszaállítani és beüzemelni.- máris éreztem, hogy sok volt ez a kockás ingbe bújt lelkeknek.
-Nem lesz az olyan egyszerű, meg kell határoznunk a korát, és el kell küldeni a szakvéleményt Athénba. Ott fogják eldönteni, hogy mi lesz a sorsa. Akkor talán menjünk is.
A kockásingesek nem lazáztak, lendületesen haladtak. Próbáltam nekik megmutatni a falut, húzni egy kicsit az időt, hátha felbukkan Jan, hogy felügyelje az egész eljárást, ami leginkébb olyan volt, mintha az utolsó gésa budoárjába (amit biztosan nem így hívnak) betörne néhány pattanásos kamasz. Méltatlannak éreztem, ahogy a kockásingesek hümmögva beléptek a kertbe, és ügyet sem vetve a szinte vigyázban álló szüleimre, egyenesen a pincéhez mentek. Olyanok voltak, mint akik már jártak itt.
-Ismerjük a sziget minden négyzetcentiméterét. Amikor az amfiteátrumot feltárták, már tudtuk, hogy valahol van egy fürdő. Sőt, valószínűleg lesz ott még egy járat is, amit idővel befalaztak.
-Nem rémlik, hogy lenne ott befalazott járat.
-Nem is láthatták, mert valószínűleg bevonták mozaikkal.
Beértünk a terembe, és a kockásingesek megintcsak egyszerre, leültek. Sapka le, szívre szorít, és komolyan, már csak egy nótára nem zendítettek rá. Nézelődtek egy darabig, majd egyikük felpattant, és az egyik fali mélyedéshez szaladt.
-Mindenki menjen ki a medencéből! - kihúzott a falból egy követ, és a nyílásból víz kezdett zubogni. Tátott szájjal néztük.
-Ez a fürdő nem ókori, vagy legalábbis a burkolat sokkal később készült. De, várjanak csak-a kockásingesek közül kettő lemaradt. A gyorsabbik az ablakokkal szemben kezdte piszkálni a falat. Kis mozaikkockákat fejtett le egymás után ,és egyszercsak -hihetetlen, de ott volt a már emlegetett másik járat ajtajának körvonala. Egy külön mozaikkép egy lovassal.
-Kell maguknak egy kőlap mozaikkal? Végül is szép munka.
-Ja. Jó lesz asztallapnak.
A festék megszáradt, és mivel Jan éppen arrajárt, segített felrakni az ajtókat, és az ablakokat.
-Mi lenne, ha még ma átköltöznék ide? Igazából semmi sem hiányzik.- Jan nevetett.
-Várni kellene azzal még. Jövő héten jönnek a régészek, addig semmiképpen sem javasolnám, különben is, akkor végeszakad a nyaralás-érzésnek, és minden egy pillanat alatt hétköznapivá válik.
-Ezt kétlem, de jó, legyen, nem sietek, viszont most rohannom kell, elkések a családi ebédről. Este találkozunk a tavernában.- inkább kérdeztem, mint kijelentettem.
-Ha gondolja, úgysem volt még időnk beszélgetni.
-Ez igaz...akkor este...-elkerekeztem. Megint éreztem azt a furcsaságot Jannal kapcsolatban, ráadáásul elsőre igent mondtam neki. Bár ettől kicsit megijedtem, azért legbelül tudtam, hogy Jan kellemes társaság lesz. Anyáék biztosan együtt akarnak majd lenni, és Lillyéknek sem ülhetek mindig a nyakán.
Az apartman üres volt. Anya gondosan kicsomagolt, a bőröndöket betolta az ágy alá, de ők nem voltak sehol. ELindultam a partra, gondoltam sétálni mentek, de ott nem találtam őket.
Már éppen telefonálni akartam, amikor a taverna felől integettek nekem. Hatalmas adag fagyi volt a kezükben- tehát találkoztak Horasszal- és mindketten kipirultak, ezek szerint nem bírták ki, hogy ne menjenek le a partra.
-Ó, hát úgy néztek ki, mint a kisrókák, csak a szemetek világít, és pirosak vagytok.-nevettem.
-Elfelejtettük a naptejet. Már csak akkor jöttünk rá, amikor visszafelé jövet megláttuk, hogy elkezdünk vörösödni. Mondd, Lea nem lesz ebből baj?-Apukám feje búbja szinte lángolt.
-Hát, jajjgatni fogtok két napig, de azt itt lehet, senki sem szól érte. Aztán lehámlotok, mint egy szirti gyík, de azért sem fog szólni senki. Ha ízlik a fagyi, Horasz vödörszámra hord majd nektek belőle. Higgyétek el, egy kis leégés túlélhető.- tudtam, hogy nem túl meggyőző a dumám, pláne, hogy Zoé majdnem eldobta a kezében lévő fazekat, és egyből kenőcsért futott, de igyekeztem elodázni a pánikot.
Már az asztalnál ültünk, amikor Teo egy kalappal tért vissza, és Apának adta
-Jól áll, higgye el- ami nagyjából annyit jelentett, hogy " bolond vagy te is, de majd megtanulod a leckét". Aztán csak mosolygott apámon, aki úgy nézett ki a kalapban, mint a vadnyugat hőse élete első vietnami papucsában....
Anya csendben próbált nem röhögni a látványon-nem sikerült. Apám felé fordult.
-Te néztél már tükörbe? A falevél nyoma, amit az orrodra raktál, fehér maradt. Egy nagy szív alakú folt van az orrodon, úgy nézel ki, mint Julcsibohóc.- Anya ekkor már a térdét csapkodta. Zoé hozta a kenőcsöt-nem menjetek az utcára. Rózsaszín és büdös. De két nap múlva kutya bajotok sem lesz. Még mindig jobb, mintha részegen táncolnának...és viccesebb is. Az ősök visszavonulót fújtak, de csak miután Zoé felpakolta őket három napra való étellel.
-Adtam nekik joghurtot, ragut, és sajtot. Olivában pácoltam bazsalikommal és szemesborssal. Teo minden reggel visz nekik kenyeret, szóval nem halnak éhen.
-Ó Zoé, mihez kezdenénk nélküled! -átöleltem öreg barátnőmet. Olivaillata volt. A fülembe súgta- Jan. Jó választás.
-Te mindent látsz igaz?- nevettem rá
-Hát, látom, hogy a tejes pite mikor éppen roppanós. Látom, hogy Anyád retteg, hogy elveszíthet, és azt is látom, hogy gyógyulni jöttél ide. De mondd, miért ne lehetne pont Jan a gyógyír a te bajodra? Ha beválik, megtarthatod. Ha jól érzed magad, örökre maradhatsz.-hát ilyen a görög asszonyok bölcsessége.
A parti villába indultam. Hatalmas volt a hőség, a tus alá álltam, és negyed óráig engedtem magamra a jéghideg vizet. Egy köntösbe burkolózva kiültem a pergola alá, és egy noteszbe jegyzetelni kezdtem. Be kell szereznem még néhány dolgot, mire jönnek az első vendégek. Arra gondoltam, hogy a kertben termő gyümölcsökből dzsemet főzök. Hatalmas üstben fogom kevergetni a rumos málnát, vagy a fahéjas szedret. Az édesszájúaknak csokoládés őszibarackot főzök, az ínyenceknek pedig citromos egrest. Zoé megígérte, hgoy megtanít tésztát gyúrni. Ha megérik a paradicsom, csinos üvegekben tésztaszószt teszek el. A ház melletti üres kis földdarabot kinevezem fűszerkertnek, és a szószokba borsikafüvet, bazsalikomot szórok. A húsokhoz pedig a teraszon szárítok fűszercsokrokat. A lista lassan kerek lett. Serpenyők, lábasok, reszelők, és még ki tudja hányféle konyhai, kerti eszköz szerepelt rajta, mind-mind azért, hogy a vendégek mindig a legfinomabb fogásokat ehessék. Ha nem lesz kedvem főzni, lezsuppolom a bandát a tavernába, hogy Zoé is kényeztethesse őket. Kényelmes vendéglátó leszek, mint ahogy itt mindenki kényelmes. Nagyot kortyoltam a frappémból, majd lévén szieszta, szundikálni mentem.
-Anya! Merre vagytok?-vacsora előtt villámlátogatás szénné égett szüleimnél.
-Úristen ez mi?
-Zoé kenőcse. Isteni, hűs, nem érzem magam úgy tőle, mint egy grillezett homár.
Apám helyeslően jajjgatott. Neki egyvalami csillapíthatta szenvedését: a sör, amit gondosan a hűtőbe csempésztem.
-Meglátjátok, holnap estére kutya bajotok sem lesz.
-Hát lányom, legyen igazad. De valljuk be, most eléggé elkeserítő a helyzet.
-Még mindig jobb, mintha egy cápa evett volna meg Benneteket.
-Miii? Itt vannak cápák?
-Ha találkozom eggyel, átadom neki az üdvözleteteket. Na jajjgasatok tovább, kitartás, holnap jövök!
Elképedve néztek utánam, pedig ha látták volna magukat...
Hazamentem, hogy átöltözzek. Egy hosszú, világoskék ruhába bújtam, fonott szandált húztam, és feltűztem a hajam. Mire kész lettem, pont hazaértek Tomék.
-Hova-hova?
-Vacsorázni megyek Jannal.
-Iiigeen???-jelentőségteljesen egymásra mosolyogtak. Hát ennyi. Nincs menekvés.
Már út közben gondolkodtam szon, hogy tulajdonképpen nem is kellene ellenkeznem, hiszen Jan igazán...ott állt a taverna bejáratánál hófehér ingben, hátrafésült hajjal. Egy szál rózsa volt a kezében.
-Mifelénk a férfiak szeretnek virágot adni.
-Maguk felé a férfiak értenek a nők nyelvén.
-Mi lenne ha hagynánk ezt a furcsa magázódást? Elvégre földiek lettünk.-nevetett. A szája mellett ott bujkált egy kis ránc, ami nagyon jellegzetessé tette az arcát. Miért is nem láttam ezt eddig?
-Igazad van.-az asztalhoz kisért, amin már ott várt bennünket egy kancsó athoszi bor.
-Ezt az italt szerzetesek készítik, kóstold csak meg, a legjobb a görög borok között.
Belekortyoltam, hűvös volt, savanykás, de mégsem fanyar. Gyanta nyoma érződött rajta, és méregzöld fenyvesekre emlékeztetett az illata.
-Még mindig nem mesélted el, miért jöttél ide.
-Pedig egyszerű történet. Éltél már városban?
-Igen, bár az itteni élet még a fővárosban sem annyira felgyorsult, mint felétek. Az emberek minden nap sziesztáznak, szóval mire felmenne bennük a pumpa, már várja őket az ebéd, és utána a jól megérdemelt pihenő. Láthatod, itt mindenki csak egyféle tempóban tud élni, azt pedig nem más határozza meg, mint a föld, és a tenger. Délben lehetetlen a tűző napon dolgozni, így mindenki behúzódik az otthonába, és lazít egy kicsit.
-Olyan ez, mintha két műszakban dolgoznának.
-Hát igen, de ez két nem túl megerőltető műszak.
-A régi életemhez képest mégis ha itt reggeltől estig kellene robotolnom azt is jobban viselném, mintha vissza kellene mennem.
-És kit hagytál ott hirtelen felindulásból?
-Senkit.
-Nana...
-A szüleimet már ismered, és Lillyt meg TOmot is.
-Ennyi, nem volt senki más?
-Hidd el, nem. Egy éve szakítottam Peterrel, aki időközben Izlandon kapott szerződést, szóval már nem köt össze bennünket semmi. Igazából akkor kerültem mélypontra, amikor tönkrement a kapcsolatunk, ezt nem is tagadom. De a végső lökést a költözéshez az adta, hogy ott, abban a helyzetben már nem is akartam javítani az életemen. Reggeltől késő estig dolgoztam, és nem törődtem semmivel. Lassan a barátaimat is elhanyagoltam, szóval egy este amikor kikapcsoltam a számítógépet, arra gondoltam, hogy soha többé nem akarom visszakapcsolni.
-És másnap már nem is mentél dolgozni?
-De igen, ennyire nem volt egyszerű. Mégis hatalmas megkönnyebbülés volt utoljára kisétálni az irodából.
-És Ed? Hogyhogy utánadjött?
-Ed egy bolond. Azt képzeli, hogy mndenki érte él, és ezt olyan művészi fokon űzi, hogy a saját agyát már csakis arra használja, hogy módszeresen alázza a körülötte élő embereket. Láthatod, képes volt utánam jönni, mert még a saját gépének a belépőkódját sem ismeri.
-Hát nem csodálom hogy idáig futottál.-közben Zoé jelezte, mindjárt kész a vacsora.
-Nem is rendeltünk...
-Hidd el, itt sosem kell rendelni. Az étlapokat szerintem fél éve senki sem használta. Zoé mindig ránézésre tudja, hogy kinek mit kell hozni.
Valóban. Hatalmas rákok érkeztek egy gyönyörű tálon. vajpuha húsuk enyhén megpirítva, mellettük csillogó citromkarikák pihentek, egy másik tálcán pedig mesés köretek sorakoztak. Mentás jázminrizs, vajban sült krumpli, és párolt zöldségek mellett pirosra sült bárányborda, és néhány tintahal várta, hogy megkóstoljuk. Végül mézes diós sütemény érkezett, krémes vaníliafagyival. Gyaníthatóan Horasz készleteiből való, úgyhogy gyorsan kértünk belőle még egy adagot.
-Úristen, most azt fogod hinni, hogy külföldi nők mind bélpoklosak. Addig esznek, amíg ki nem nézik őket az étteremből.
-Nem, még véletlenül sem-tiltakozott.-Jó nézni, hogy nem válogatsz, és minden ízlik. Hidd el, a nők nagy része hatalmas tévedésben él, amikor azt hiszi, hogy férfiak egy csomag ropiba szerelmesek. Pedig ez nem igaz.
-Úristen, téged mutogatni kellene a női magazinok szerkesztőségében, ahol külön rovatot nyitnak a botoxosoknak, és az anorexiásoknak, mert ez növeli a példányszámot.
-Hát pedig láthatod, itt nem nagyon van sovány nő. Az emberek szeretnek enni, persze módjával, De itt nincsenek is nagyon hízlaló ételek.
-Hát ha az előbbi diós-szirupos-fagylaltos dologra gondolok, akkor most azt mondom, hogy lódítasz.-de ekkor már inkább a zamatos athoszi bor beszélt belőlem- és ha le akarsz itatni, közlöm, hogy a karodban kell hazavinned, mert spiccesen képtelen vagyok lábraállni.
Megérkeztek Horaszék, és zenélni kezdtek. Észre sem vettük, de a tavernában telt ház volt. A túlső asztaltól Lillyék integettek, a kávéklub tagjai az ajtó melletti kisasztalnál verték a blattot, két cica a kapu előtt imbolygatta bajuszkáját, hátha leesik nekik is egy két falat. Egy kislány egy egy kis sült hallal kedveskedett nekik. A zsákmánnyal az olivafa tüvébe futottak, ahol elégedett mormogással kebelezték be a könnyen jött vacsorát.
Zoé kockás kötényében elégedetten nézte vendégeit, akik mindent megettek az utolsó falatig, amit eléjük rakott. Teo pedig pipázott, és egy sportújságba mélyedt.
A zene egyre gyorsabb lett, néhányan táncolni kezdtek. A kör egyre nagyobb lett, majd szétvált, és kikacskaringózott a kapun. A cicák meglepetten néztek a kacagó pörgő-forgó emberek után, akik megkerülték az olivafét, majd visszalépkedtek az udvarba. Jan megragadott. A sorhoz kapcsolódtunk, és mikor újabb dal kezdődött, tovább lejtettünk a nevetgélő társasággal. Egy percre sem volt megállás, csak amikor Teo egy nagy tálcán aprócska poharakban ouzot hozott. A férfiak asszonyaiknak is vettek egy kispoharat, mindenki koccintott, majd tovább táncoltunk.
Nem is figyeltem az idő múlását. Itt nem is érdemes. Meg kell tanulni a nyugalmat, ami az ittenieknek születésüktől kezdve a vérükben van. Talán az ősöreg olivafák teszik, vagy az antik fürdő a sziklában, de lehet, hogy csak a bor szállt a fejembe?
-Azt hiszem ideje mennünk.- a kerítés felé mutattam, amerre már derengeni kezdett az égbolt alja.
-Rendben, induljunk. Azt hiszem régen mulattam ilyen jót- Jan szeme alatt a kialvatlanság jelei látszottak.
-Azért az vigasztal, hogy a görögök is tudnak nagyon álmosan kinézni.-megsimogattam a karikákat.
-Azt hiszem egy kávé sokat segítene rajta.-átkarolt, és hazaindultunk.
A kerti nyugágyba fészkeltük be magunkat, egy-egy bögre forró kávéval. Egy puha gyapjúplédbe burkolóztunk, még éreztem, ahogy megsimogatja a homokomat, de a következő pillanatban arra nyitottam ki a szemem, hogy megbillen a nyugágy, és mindketten a földön kötünk ki. Lilly alig bírta abbahagyni a nevetést. Kigabalyodtunk a plédből, és feltápászkodtunk.
-Hány óra?-alig láttam, és a virágos ruha a derekamra csavarodott.
-Már majdnem tizenegy.
Jan felugrott, és az autója felé rohant- Lekéstem egy találkozót, majd jövök!-elporzott.
-Hát ez a nap is jól indul.
Kiderült, hogy a régészek csak egy hét múlva jönnek, Édesanyámék viszont egy nap múlva. Szóval ideje volt a családlátogatásra koncentrálni. Délután még felhívtak, hogy biztosan jó szigetre, sőt országba vették-e meg a jegyüket, és biztosan ne hozzanak-e kenyeret tejet, vagy bármit, ami megmentheti őket, és engem az éhenhalástól. Komoly pszichológiai eszközökre volt szükségem, hogy Anyu lelki békéjét helyrebillentsem, de aztán amikor letettük a telefont arra gondoltam, hogy mi lesz ha ők sem akarnak hazamenni???
Lementem Zoéhoz vacsorázni, Lillyék már ott ültek, és javában pusztították a világ legfinomabb sült krumpliját. Horasz futott be, egy tál friss fagylaltot rakott az asztal közepére.
-Na ezt kóstoljátok meg. Tejszines vanília fügeszósszal. -Kanalakat nyomott a kezünkbe.
Én eddig azt gondoltam, hogy a fagylalt-kivétel a méregdrága, kacskaringós márkajelzéssel ellátott- az jeges kása valamilyen snassz aromával, ami itt-ott csomókban jön elő a fagyiból.Na hát nem. Tévedtem, ez a fagyi nem az a fagyi. Ránézésre olyan volt, mint egy főzött krém, mégis hűvös, a fügét pedig gyantás borban, és fenyőmézben párolták vajpuhára, szóval úgy csordogált a kupac tetején, hogy az még a leghisztisebb goumandot is dalra fakaszotta volna. Olyan bűvöletben kanalaztuk Horasz alkotását, hogy el is felejtettük, hogy ezt illik szóban is megdicsérni. Tele szájjal tettem neki pofátlan ajánlatot.
-Horasz ha nem haragszol én ebből jó előre rendelnék vagy öt évre való adagot. Szeretném, ha vendégeim ilyesmiben lubickolhatnának.-Horasznak felcsillant a szeme.
-Várj csak kislány, még nem kóstoltad a nugátkrémeset, vagy a karamellás sárgadinnyét. Majd utána üzletelünk.
Horasz szemmel láthatóan a fagylaltokba volt szerelmes. Egyedül élt, mégis olyan vidámság szorult belé, amit méha magam is meglepetéssel tapasztaltam. Reggelente a kikötőben kezdte a napot, a befutó hajósok előszeretettel vásároltak asszonyaiknak a jeges finomságokból, majd amikor ott elfogytak a vendégek, átgurította standját a partra. Egész nap csacsogott, ellátta a nyaralókat jótanácsokkal, hogy mit hol érdemes venni, és merre menjenek kirándulni. Horasz minden héten szerezett magának néhány új barátot, és ami a legmeglepőbb volt, mindgi mindenkire emlékezett. Azokkal is úgy fogott kezet, mintha tegnap váltak volna el, akik csak évekkel később tértek vissza a szigetre. Horasz olyan volt, mint egy élő emlékkönyv.
Egyszer Zoé mesélt nekem róla. A magányos fiatal férfi szülei, és menyasszonya egy borzasztó balesetben meghaltak. Horasz egy teljes évre magába zárkózott. Mivel vallásos családból származik, annak rendje-módja szerint meggyászolta szüleit, és kedvesét, majd amikor letelt a gyászév, minden megváltozott. Horasz kibújt a maga által szőtt gubóból, és szárnyalni kezdett. Persze időnként kilátogatott a falu aprócska temetőjébe, de nem szomorkodott: elmesélte szeretteinek, hogy mi minden történt a szigeten, amiről ők nem tudhatnak. Hogy a kikötőben új hajót avattak, vagy hogy érkezett egy hibbant nő, aki itt akar új életet kezdeni, és nem is megy neki rosszul.
Horasz békés lelkét mindenki szerette, ő pedig viszont szeretett mindenkit. Ő volt a falu bizalmasa, még az idősebb, tapasztalt emberek, mint Teo is neki öntötték ki a szívüket, ha valami nyomta.
Horasz időnként eltűnt egy-két hónapra. Elutazott. Szerette látni a világot, ellentétben a helyiekkel, akiket teljesen kitöltött a szigeti élet. Horasz olyankor Ázsia eldugott zugaiban, vagy kedvenc helyén, Izlandon vetett horgonyt. Hazatérve apró ajándékkal kedveskedett barátainak, és estéken át mesélte élményeit.
Horasz most nem Izlandról mesélt, hanem a fügeszószról. TOm tágranyílt szemekkel hallgatta Horaszt, aki szerint az igazi titok a fenyőmézben van.
-Hidd el tom, nem mindegy milyen mézet használsz hozzá. A füge lehet bármilyen, de a méz! Ez a méz a fenyő gyantájával ízesített, és ha veszek egy üveggel, akkor láthatod, hogy fenyőmagot is tesznek bele. Attól lesz egy kicsit füstös aromája. Holnap gyere velem, megyek vásárolni. Megmutatom, hol lehet ilyesmit venni.
Tom azonnal beleegyezett, és azt is lefixálták, hogy Lilly is velük megy. Hazaindultunk, mert nem akartam hajnalban lekésni a szüleim érkezését.
Amikor reggel biciklire ültem, ismerős érzés fogott el. Hát persze. Egy hete Tomért mentem ugyanígy.A kávéklubot ugyanott találtam, egyikük gyorsan elszaladt, hogy nekem is hozzon egy bögrével, és békésen beszélgettünk, amíg be nem futott a hajó.
Néhány család türelmetlenül toporgott, várták, hogy hivatalosan is kezdetét vegye a nyaralásuk azzal, hogy a szigetre lépnek. Kedves embereknek tűntek, valószínűleg Zoénál többször is látom amjd őket.
Apám két hatalmas bőröndöt vonszolt le a hajóról. Anya a nyakaba ugrott, és a fülembe súgta:
-Tudtad, hogy apád tengeribeteg?-hátrapillantottam, jé, Apa tényleg falfehér. Megöleltem őket, jó volt már látni mindkettőt.
-Jól utaztatok?-a kérdést inkább Anyához intéztem.
-Hát azt leszámítva, hogy majdnem lekéstük a repülőt,aztán eltévedtünk a hajóindulásnál, és a fedélzeten nem volt kávé.... igen, isteni volt, és ez a hely... csodaszép.
-Menjünk haza. -indítványoztam, és bezsuppoltam a bőröndöket az időközben megérkezett Jan kölcsönfurgonjába. Összeismertettem őket, és megbeszéltük, hogy este kerti vacsorát adok Anyuék tiszteletére.
-Mivel a britok még nem volt kész, és az én szobám nem szabadult fel a villában, Jan szerzett egy kis lakást Apuéknak a főtér közelében. Egy pici kék kapun át lehetett bejutni az udvarra, ahol kis reggelizőasztal, és két szék jelentette a teraszt. Csak reggel sütött be a nap, egyébként kellemes hűvös uralkodott a kis levegőztetőkertben. Az ereszcsatornán pici fehér virágokat ontó növény futott fel, nyilván onnan szerezte magának az életető napsütést.
A lakásban patyolattisztaság uralkodott. A kis főzőfülke előtt egy tágas étkezőből nyílt a nappali. Keskeny lépcső vezetett az emeletre, nem néztem meg, de onnan nyílhatott a hálószoba.
Anyu lerogyott a kanapéra.
-Csak egy kávét egy zuhanyt, és tengerpartot akarok. Most!
Apa ülve elaludt, bár nála ezt megszoktuk. Nem is ébresztettük fel.
-Akkor magatokra hagylak. Tizenegyre értetek jövök, úszunk egyet, aztán irány a taverna.
Felpattantam a bringára, és hazakerekeztem. Furcsa volt, de a birtokra máris otthonként gondoltam. Szinte láttam, ahogy Anyukám rácsodálkozik az épületre, és a buja kertre.
Tom lelkendezve fogadott:
-Képzeld, sikerült eladni a házat, és az üzletet egyszerre. Mostmár tényleg maradhatunk mi is, semmi nem köt bennünket többé a városhoz.
-Remek, hidd el, Lilly is boldog lesz itt.
-Horasz már ajánlott is nekünk egy helyet a kávézónak. Arra gondoltam, hogy reggeli ételeket is készítünk majd. Tíz-tizenegy órára elfogynak a vendégek, utána szabad lesz az egész napunk.
-Ez remek ötlet. Én pedig szállítom nektek a vendégeket. Úgy döntöttem, nyitok egy idegenforgalmi üzletet. Én szervezem a vendégeket, Jan intézi a szállást, a birtokon eltölthetnek egy-két napot, sőt ha kell kirándulni is elviszem őket.
-Na megyek, és megnézem megszáradt-e a festék az ajtókereteken. Jó lenne ma helyrerakni a nyílászárókat.
-Rendben, szólj, ha segíthetünk valamiben.
-Köszönöm...
- Egy biztos, hívnunk kell a régészeti hivatalt.-körbenéztem. Ki tudja hány száz vagy ezer éve készült ez a barlang. A terem egyetlen hatalmas medencéből állt. A padlón, és a falakon apró kövekből kirakott mozaikképek. A fürdőzőknek kis ülőkéket alakítottak ki. A popsi méretű helyeket külön kis ábrák díszítették.
Jan eloltotta a lámpát. A rácsos ablakokon át éppen elég fény áradt be, hogy minden részletét láthassuk a teremnek, és amikor körbementünk a medencén, hogy láthassuk, hova néznek az egyébként kívül gazzal benőtt ablakok, elámultunk.
Alattunk harminc méter mélyen a tenger fodrozódott.
-Értem már, hogy miért nem látta senki az ablakokat. Ezen az oldalon a kis öböl van, ide csak ritkán járnak az emberek, és ilyen magasságban senkinek nek tűntek fel az ablakok.-Jan elővette a mobilját, de nem volt térerő.
-Na mindegy, menjünk vissza, szólnunk kell a hivatalban arról amit találtunk.
Eltakarítottuk a maradék törmeléket, Jan elment bejelentést tenni, én pedig maradtam, hogy folytassam a munkát. A fürdőben átsúroltam a csempéket, a tusolót, és mire dél lett, elégedetten nyugtáztam, hogy megint egy lépéssel előbbre haladtam.
Nem gondoltam, hogy ekkora öröm lesz látni, ahogy alakul a ház. A falak megszáradtak, és a tető is olyan volt, mint új korában. A sziklaperem felőli oldalon kicsit megtépáztuk a borostyánszőnyeget, de az néhány hónap alatt visszanő. Így most olyannak tűnt az udvar, mint ahol valami nagy mulatságra készülnek. Mindenütt ládák, dobozok, de a káosz pozitív kisugárzású volt. Még az öreg Demetrisz, a falu vezetője is hümmögve dicsérte a változásokat. Bedöcögött Jan kiséretében, aki úgy mutatott be bennünket egymásnak, mintha velemi varázsló lennék, és egyedül nekem lenne köszönhető az ,hogy a sziget még nem süllyedt el egy földrengéstől.
-Ez igen hölgyem. Mintha újjászületett volna az öreg tanyája. Nem is sejtettem hogy a vén gazember ilyesmit őriz a pincéjében...
-Hát szerintem talán ő sem. De meg kell hagyni, a fürdő szinte tökéletes állapotban maradt meg. Az a csoda, hogy víz nincs benne.
-Biztos vagyok benne-mondta Jan-hogy valahol itt van egy vízér, de egyelőre ne nyúljunk semmihez, majd a régészek megvizsgálják, mit lehet vele kezdeni. Az is lehet, hogy nem jó semmire.
-Hát én ezt kétlem-tette hozzá Demetrisz amikor újra átbotorkáltunk a leomlott falon, a kacskaringós folyosón, és elértünk a teremig. - no de majd az okosok megmondják. -Megyek is a hivatalba és telefonálok.
Elindultunk a kijárat felé, de még visszanéztünk. A terem mozaikburkolatának úgy változott a szine, ahogy a nap haladt, és mindig más szögben érte a fény. Szinte láttam, ahogy régi helyiek itt pihentetik meg fáradt tagjaikat. Lehet hogy gyógyvíz zubogott a hatalmas kádban, végül is az egész őgy néz ki mint egy ősjakuzzi...
Mire kiértünk, megérkezett Lilly és Tom, hoztak ebédet. Komótosan eszegettünk a félig kész teraszon. Tom Jannal beszélgetett valami üzletről, mi nem is nagyon figyeltük őket, mert Lilly a fürdőről kérdezősködött.
-Ha szerencséd van, akkor újra beüzemelheted. Lesz egy saját fürdőházad.
-Ha szerencsém lesz, nem zárja le az egész tanyát a régészeti hivatal. Tudod ilyenkor alapos vizsgálatok szoktak jönni. A régészek lezárják a terepet, kis gödörket ásnak, megnézik hol sötétebb a a föld, és mindenféle apró kincseket húznak ki a földből. Nem is tudom, hogy ez jó lenne, vagy rossz. Annyira szeretnék itt maradni. Tudod Lilly, két nap alatt beleszerettem ebbe a helybe. Már elterveztem, hogy fáradt, kimerült városlakókba fogok lelket önteni. Olyan házaspárokat látok vendégül, akik felnevelték a gyerekeiket, és új boldogságot keresnek néhány hét kikapcsolódással. Esténként gyertyákat gyújtok a kerti asztalokon, és az olivafák alatt édes borral fogom kínálni az egész napos gyaloglástól kimerült társaságot.
-Én pedig ha gondolod néha süteményekkel kényeztetem őket. TOmmal szeretnénk egy csendes kávézót nyitni valahol a faluban. Semmi extra, csak annyi, amitől jól érezzük magunkat.
-De ugye nem hajtod túl magad? Egyszer már megtapasztalhattad milyen az, amikor nem szabsz határt a munkamániádnak.
-Becsszó, csak egy pici kávézó lesz néhány asztallal.
-Akkor erre most iszunk.- Leszaladtam a pincébe, hogy megdézsmáljam az öreg Mikisz borkészletét. Amikor elvettem a palackot, belesuttogtam a levegőbe:
-Köszönöm Mikisz bácsi...
Valóban , az öreg Mikisz olyasmit hagyott hátra, amire mindenki büszke lenne.A borkészlet még legalább három évig kitart, sőt ha megfelelő lesz a termés még bővül is két-három fajtával. Meg kell ismerkednem a helyi borokkal, és ha igazán jó pincét akarok, akkor hozatnom kell néhány ládával más tájegységek jellegzetességeiből is. Az olivaliget szélén néhány fiatal birka legelészett. Nem úgy tűnt mintha bárkihez tartoznának. Eldöntöttem, hogy megkérdezem kié, ha kiderül hogy nem az én földem lakói (milyen furcsa ezt kimondani), akkor megveszem őket a gazdájuktól. Elvégre egy igazi birtokra állatok is kellenek.
Lillyvel később lefestettük az ajtó és ablakkereteket. Azon morfondíroztunk,hogy vajon hány vendgéget viselnek el a helyiek anélkül, hogy ne éreznék azt, turistaátjáróház lett a békés kis falujukból.
-Végül is megválogathatjuk, hogy kiket engedünk ide.-mondta Lilly.- Csak azok jöhetnek, akik meg tudnak enni egy ötfogásos vacsorát Zoénál, hajnalig képesek borozni egy pakli kártya mellett, vagy kitartóan horgásznak reggelente a parton a kávéklubbal.- A három öreg le sem moshatta magáról az elnevezést.
-Ne feledkezzünk meg az olivaszüretről sem. Aki segít, az kedvezményt kap a szállásból-tettem hozzá.
-Igazad van, az idénymunkákat rábízhatjuk a vendégekre, és akkor mindenki jól jár.
-Már látom a hirdetést: Jöjjön robotolni a világ legszebb szigetére!!!
-Na jó, majd kíméletesen fogalmazunk.- Lilly TOmnak is elújságolta az ötletet, aki rögtön tovább is adta Jannak.
-Nem is olyan rossz ötlet. Itt egész nyáron van munka, és annak, aki egy irodában kuksol egész nap, felüdülés lehet asszisztálni az eperdzsem főzésénél.
-Én már csak tudom-nevettem.
Másnap reggel képtelenek voltunk felkelni. Nekem sajgott a hátam a falfestéstől, úgyhogy egyik oldalamról-némi jajjgatás kiséretében- a másikra fordultam, és aludtam tovább. Aztán egyszercsak arra ébredtem, hogy Lilly sikongat a kertben. Letámolyogtam.
A látványt felidézni sem egyszerű. Lilly valami ismeretlen hallal küzdött, pontosabban kergették egymást szerencsételn állattal. Belegondoltam, hogy ez lesz az ebédünk, és inkább a hűtő felé vettem az irányt, hátha megmenthetem a helyzetet. Tévedtem. Szinte üres volt.
A hal közben már a rózsalugas környékén ugrabugrált.
-Állj meg te! Nehogy azt gondold, hogy megmenekülhetsz! GYere vissza.-aztán valami csoda folytán egyszer csak kifáradt. Megadta magát, elfogadta, hogy az az ő pikkelyes végzete, hogy fűszeres kéregben a tányérunkon mutassa meg, milyen a tökéletes ebéd. Nem adta könnyen: Lilly a küzdelemtől csapzottan próbálta feldolgozni a méretes jószágot. Egy tálban pác csillogott. Tele mindenféle zölddel, aminek begyűjtéséről Zoé világosított fel bennünket.
-A sütemények bezzeg nem ellenkeznek.-örökérvényű okosság volt ez. Tény, hogy Lillynek jobban állt a cukrászjelmez, de szemmel láthatóan most még a csúszós-nyálkás hallal való babrálás sem volt ellenére. A vékony szeletek sütőlapra kerültek, de csak miután mindkét oldalát belemártotta a zöld pácba. miután tele lett a lap a szeletekkel, fóliával takarta le, és eltette pár órára pihenni.
-Nna. Ez kész van. Mi dolgod van ma?
-Átnézem a gazdaság könyvelését. Tudnom kellene, hogy annak idején miből mennyit termeltek, és hogy mi mennyit hozott a konyhára. Bár szépnek tűnik, hogy az ölembe pottyant ez az egész, azért rengeteg munka lesz vele.
- Ott lesz neked Jan. Ahogy elnézem, egyre többet van veled. És ne mondd, hogy ááá, rosszul látod. Már mindenki látja.
-Igazad van. Tényleg bizsereg valami közöttünk, de talán még korai lenne.
-Mi lenne korai??? A Jóisten áldjon meg Lea, meddig akarsz még egyedül lenni? -el kellett ismernem, hogy igaza van, bár szerencsére nem kellett neki válaszolnom, mert hazaért Tom, aki -nem is tűnt fel-eddig távol volt.
-Lányok, meglepetés következik. Tom bácsi piacon járt. Tudtátok, hogy itt milyen kincseket lehet kapni? Hatalmas padlizsánokat szedett ki a pulcsija alól. A zöldségesládából egy tál hatalmas szemű eper, egy zacskó okra, lóbab, és egy darab bárányhús került elő. Végül egy kis zacskóból két leheletfinom sálat rántott elő, nagyjából olyan mozdulattal, mintha ő lenne a cirkuszi bűvész. A vékony selyemcsodából egy Lilly, egy pedig az én vállamra került. Lillyén hatalmas rózsák futottak, pont olyanok, amilyenek a terasz mellett nyíltak, az enyémen pedig apró pillangók röpködtek. Pont olyanok, mint Mikisz porcelánján.
Gavallérunkat cserébe megreggeliztettük, majd felajánolttuk neki, hogy mint cserfes nimfák dallal,esetleg lanton kisérjük az ebédjét. Hahotázni kezdett.
-Lilly téged kirúgtak az énekkarból. Téged meg fel sem vettek.
Igazat adtunk neki.
-Akkor meg kell elégedned a vizuális látványunkkal.
Az ebéd remek lett. A hal vajpuha volt, a kérge pedig ropogós, a mellé rakott héjjában sült krumpli joghurttos szósszal pedig olyan volt, amit még tíz év múlva is csak áhitattal lehet emlegetni.
Ebéd után kerékpárra pattantam, magukra hagytam Tomékat, és elindultam hogy szemügyre vegyem újdonsült birodalmamat.
Bár az előző napi látványos haladás eredménye még mindig meglepett-lényegében rá sem lehetett ismerni az épületre, de beláttam, hogy hónapokra, sőt évekre való munka akad még a telken. Lementem a pincébe, hogy rendbe rakjam az üres üvegeket. Pontosan ötszáz darabot találtam, kosarakba raktam őket, és leszedtem egy hatalmas adag pókhálót. A kis lakójával nem találkoztam, bár biztos voltam benne, hogy valamelyik kis sarokban éppen az új hálószobát szövi. -Hát mi mást is szőhetne egy pók...-mondtam félhangosan, és majdnem halálra rémültem, amikor:
-Magában beszél?
-Jézusom, de megijedtem, nem is mondta, hogy idejön. -Jan állt a pinceajtóban.
-Nem kérdezte. Csak beugrottam, hogy megnézzem, megszáradt-e a festés. Láttam a biciklijét, és keresni kezdtem. Jól elbújt. -Telerakott egy kosarat üvegekkel, és a pince hátsó részébe vitte. Hatalmas csörömpölés hallatszott, majd egy robaj.
-A fenébe is...
-Mi történt?-odarohantam, de csak egy kupac törött üveget, és egy halom törmeléket láttam.
-Megbotlottam egy üvegben, és nekiestem a falnak. Minden összetört.
-Na jöjjön, kisegítem.-elkezdtem leszedni róla a törött téglákat, és félrehúzni a nagyobb üvegszilánkokat, de amikor felnéztem, a halom mögött hatalmas lyuk tátongott.
-Jan, nézze csak...-folytatódik a pince.
Fél órába telt, mire megtisztítottuk a bejáratot. Mintha valahonnan a mélyéből fény derengett volna, de lehet, hogy csak a káprázat játszott velünk, mert amikor egy zseblámpával elindultunk befelé, akkor eltűnt a vékony világos sáv. A járat biztosan nem ennek az épületnek a része volt egykor, egészen más téglából építették, sőt párszáz méter után már a csak a szikla kivájt falai látszottak. A falakon mécsestartók emlékeztettek arra, hogy itt rendszeresen, hosszabb időt is eltöltöttek az emberek. Aztán egyszer csak újra feltűnt a fény, amit korábban már láttunk. Vízcsobogás hallatszott.
-Jöjjön szorosan mögöttem. Vigyázzon, mert nagyon csúszik.-beláttam, hogy jobb lesz óvatosnak lenni. Fonott papucsomat a divatdiktátorok nem barlangászkodásra tervezték.
Aztán egyszercsak kör alakú terembe léptünk.
-Hát ez meg mi?
Jan komolyan gondolta a hét órát. Bár én már fél hatkor nem tudtam aludni, mégis azt gondoltam, hogy a tegnapi, hosszúra nyúlt vacsora után képtelenek lesznek az emberek magukhoz térni. Tévedtem. Jan farmerban, és feltűrt ujjú ingben egy furgonnal jött. A plató tele volt, méghozzá azokkal a dolgokkal, amit tegnap olyan gondosan összeírtam.
- Igaz, a létrát kifelejtettem. Mégis honnan van mindez? Kirabolt egy barkácsboltot?
-Tegnap este Teo összekészített pár dolgot. A festék a taverna felújításakor maradt ki, az ecsetek szintén. A létra a furgonban volt ,a furgon meg Stavrosé, aki a zöldségeket zokta a piacra vinni. A szerszámokat és a cementet a kikötőben horgászó férfiak hozták még az éjjel, a járólapokat pedig az elöljáróság pincéjéből hoztam. Végül is egyelőre a falu érdeke is, hogy ne romoljon tovább az épület. Döbbenten néztem, azt gondoltam, hogy a következő hónapokban építőanyagokat fogok vásárolni szoknyák helyett, és a falakat fogom festeni ahelyett, hogy lepihenném a karikákat a szemeim alól.
-Akkor indulhatunk is.-beültünk a furgonba, ami ugyan köhögve de kigurult az útra. A nap már felkelt, a kanyarokban integető szederbokrokon túl szakadék van. Alattunk a tenger hihetetlenül nyugodt volt. A reggeli napfénytől áttetsző kék lett a színe, olyan, mintha azt ordítaná : fotósok, gyertek, itt vagyok, ennél szebb nem is lehetnék!
De a fotósok ilyenkor még alszanak. Éppen most fordulnak egyik oldalukról a másikra, letörlik a nyálcsíkot a szájukról, és amikor felkelnek, a kávé mellett a barátnőjüknek egy álomszép tengerpartról áradoznak. Ami persze szerintük nem is létezik, pedig hát itt van, és csak úgy kínálgatja magát. Már-már szemérmetlenül.
A tengerpartok erkölcsi megítéléséből egy éles fékezés térített magamhoz.
-Megjöttünk.
Kinyitottam a nagy fakaput, és valami nagyon furcsa volt. Elindultam a ház felé. Emberek nyüzsögtek a teraszon, ketten a tetőn ültek, és kalapáltak valamit, és a házból is zajok szűrődtek ki.
-Na mit szól?-Jan egy vödörrel a kezében vigyorgott.
-Mondtam, hogy mindent megoldunk.
Lepakoltunk a platóról, Jan csatlakozott a kőművesrigádhoz, én pedig bementem, hogy selejtezni kezdjem a felesleges holmikat. Zoét találtam a belső szobában. A szófán ült. Könnyezett.
-Olyan magányos volt. Amikor Eliza meghalt, nem találta a helyét a világban. Kértük, százszor, ezerszer, hogy legalább néha jöjjön le a tavernába, beszélgetni, egy pohár bort inni. De ő nem akart. Még néhány évig elfogadta a segítséget az olivaszüret idején, és ott volt, amikor a Ligetben leszedtük a termést, de egyszer csak elmaradt. Az orvosa tudta, hogy csak hetei vannak hátra. Aztán már csak a temetőben tudtunk elbúcsúzni tőle. - Zoé sírt. Régi barátját siratta, akiért nem tehetett semmit. Leporolta, és dobozokba rakta a fotókat. Egyet kivettem a kezéből. Mikisz egy hintaszékben ült, és nézte az olivafákat.
-Ezt szeretném kirakni. Szerintem örülne neki. -Zoé elment, hogy rendbeszedje magát.
Az egyik szekrényben vasalt terítők, ágytakarók és függönyök tucatjait találtam. Egy dobozban esküvői koszorú porladósra száradt rózsái őrizték egy boldog szombat déután emlékét. Szinte láttam, ahogy az ifjú feleség férje karjaiba omlik, és a rózsakoszorú félrebillen göndör fürtjein. Visszazártam a dobozt. A pincébe indultam, hogy helyet keressek a holmiknak. Egy percig sem gondoltam, hogy a lomtalanítás végleges lenne. Hiszen ők nmindig itt lesznek velem, még ha sohasem találkoztam velük, akkor is.
A pince félhomályában megbotlottam néhány üvegben. Az aprócska ablakokig botorkáltam, letöröltem, és kinyitottam őket. Még így is kevés fény áradt be, de éppen elég ahhoz, hogy körbenézhessek. Az egyik fal gondosan végig volt rakva borospalackokkal. A cimkéken az évjárat, és a tőkék származása is fel volt tüntetve. Korfuról, Zakynthosról, Samosról hozott tőkék termései. Egy beszögellésben négy hordó volt lepecsételve. Az egyiken két könyv hevert. Az egyik tele volt írva az egyes évek borhozamának összes adatával. A felhasznált gyantamennyisétől a palackforgalomig minden benne volt. A másiknak csak az első oldala volt tele. A 2003-as év termését jegyezték bele. A toll könyvjelzőként szolgált. Egy pici pókocska szaladt ki alóla. Útjára engedtem, azt gondolván ő lesz az én szerencsehozó pókom. Egy hatalmas szekrényt üresen találtam. Ez éppen jó lesz Mikisz örökségének.
Zoéval mindent lehordtunk, amire már nem volt szükség. Kisepertük és felmostuk a szobákat, lemostuk az ablakokat. Jan megjavította a karnisokat, amikre frissen mosott függönyöket akasztottunk. A vékony gézanyag pillanatok alatt megszáradt. Aztán hirtelen ötlettől vezérelve a négy szobából három új bejáratot kapott.
-Ezeket itt kiadhatod.- Teo hatalmas kalapáccsal a kezében állt egy szabálytalan lyukban. A porfelhőn át köhögve mondta: oda hátra emelek egy paravánt. Mögötte elfér egy tusoló, és egy mosdókagyló. A toalett úgyis hátul van, a vendégek használhatják azt.
Függönyök le, kizavartak bennünket a konyhába, mondván a nőknek ott a helye, szólnak, ha kész az új ajtó.
A konyhában centis por uralkodik.A kőmosogatóba hörögve zubog a víz, addig engedem, amíg tiszta nem lesz. A pillangós tányérokkal kezdem, nyilván nagy barátok leszünk, lelki szemeim előtt meggyes pite rogyadozik rajtuk. Kitörölgetem a tálalószekrényt, fala mellett őjabb fotókat találok. A régi üvegeket kidobom, a fiókokból értelmezhetetlen papírokat selejtezek ki. Az evőeszközöket kifényesítem, az egészet egy tiszta terítővel letakarom, majd súrolni kezdem a nagy kövekkel kirakott padlót. Mire minden ragyog, kész az első ajtófélfa a vendégszobák egyikén. Tervek nélkül is istenien néz ki.
Az edényeket szép sorban visszahelyezem a vitrinbe. Jan üveget hoz, kicseréli az egyik törött részt. Hatalmas fehér terítővel takarom le az asztalt, Zoé kancsókban bort hoz.
-Főznünk kellene, így mindenki éhen fog halni.- az ajtó felé indulok, hogy valami ennivalót intézzek. Zoé az utamat állja.
-Ácsi kislány, már lerendeztem, a tegnapi bárányból éppen elég maradt. A hűtőtáskákban van a hús, a csomagtartóban a kenyér, és a paradicsom. Gyorsan készítünk pár szendvicset. -nem tudtam megállni, a nyakába ugrottam. Éreztem, hogy ilyen nem mindennap történik vele.
-Köszönöm.
-Ne köszöngess, menjünk, mert az éhes férfi mindig rosszat jelent.
-Igenis. -máris indultam a kenyerekért. Mire visszaértem, Zoé a rozmaringos báránysültből vékony szeleteket vágott. A bucikba két szelet hús, és paradicsom került. A tányrokon két szendvics, és egy kupac tzadziki landolt. Paradicsommal díszítette a remekműveket, közben én kézmosóvizet készítettem, hogy mindenki asztalhoz ülhessen.
Teo asztali áldást mondott. Mikisz emlékére, és arra, hogy minden remekül menjen. A szendvicsek percek alatt eltűntek.
Olyan kép tárult elém, amiről reggel, a kávésbögre felett még csak nem is álmodtam. Egy igazi kis birtokon szálltunk ki az autóból. Olivalugas vezetett a ház felé, az előző tulaj, nyilván az öreg bácsi, aki nemrég halt meg, ebben a furcsa művészetben lelte örömét. A fék ágai mindensetre kacskaringózva képeztek folyosót, hogy aki belép azt pillanat alatt lehengerelje a látvány.
A ház valóban romos volt, vagy legalábbis évek óta elhanyagolt. Hatalmas teraszon át vezetett az út a konyhába, ami egyben étkezőül is szolgált. Faragott tálalószekrény szolgálhatta évtizedekig a háziak kényelmét, a vitrinben pillangókkal díszített fajansztányérok sorakoztak. A kredencen néhány palack bor porosodott, az étkezőasztalon pedig egy nyitott könyv hevert. A gazdaság könyvelése volt benne, miszerint az utolsó jegyzett évben éppen annyit hozott gazdáinak, amiből kényelmesen meg lehet élni errefelé.
A szobák két oldalon nyíltak, és mivel az épület egy sziklafalra épült, az összes ablak az olivafák végtelen soraira nyílt. Mindenütt pókháló lógott. Találtam egy poros képet a falon, egy fiatal párt ábrázolt. Letöröltem egy papírzsebkendővel, és visszaraktam a falra.
Jan addigra utolért.
-Na mit szól hozzá?-az arcomat fürkészte.
-Beleszerettem. Tessék. Ez volt a célja nem?-nevetett.
-Bevallom, igen. Mondtam, hogy lesz dolga.
-Hogyhogy?
-Ez a birtok. Lenne kedve ideköltözni?
-Megőrült?! Nekem nincs ennyi pénzem, ez biztosan egy vagyonba kerül.
-Nem kell most kifizetnie. A tulajdonjog a falura szállt. HA gondolja, akkor a bevételből részletekben törlesztheti az árát. Láthatta a könyvben: a föld egészen szép bevételt hoz, ha odafigyelnek rá. Az olaj a legjobb minősítést kapta annak idején. Szerintem ezzel nem lesz gond. A gyümölcsfákat segítek rendbehozni. Az olivát meg úgyis közösen gondozzák a falubeliek, mindenki segít mindenkinek.
-Tehát váljak földbirtokossá egy görög szigeten. Én, aki eddig egy irodában pesztráltam egy elmebeteg főnököt. Miért bízik meg bennem? Lehet hogy szélhámos vagyok, kártyázom, vagy szabadidőmben bankot rabolok. -nem tudtam tovább fokozni.
-Valami azt súgja, hogy maga jó gazdája lesz ennek a birtoknak. Különben is, ha jól láttam, már nem sokáig lesz helye a parti villában. -Tomra és Lillyre célzott. Innentől kezdve különösen jó ötletnek tűnt a gazdaságosdi.
-Meggyőzött. -máris láttam magam előtt a felújított házat, és a gondozott kertet. Bár az is ott lebegett a szemem előtt, hogy mennyi munka lesz vele addig.
-Akkor ezt most megünnepeljük.-Jan az autóhoz menté s a csomagtartóból kosarat vett ki.
Hatalmas sajtos szendvicsek voltak benne, és bor. A terasz kőkorlátján terített meg egy konyharuhával, és ott kezdtünk enni.
-Ha egy hónapja nekem azt mondja valaki, hogy ősrégi olivafák gazdája leszek, kinevetem. Erre most itt állok, nem is hiszem el. Pláne, hogy egy évre jöttem, és most úgy tűnik, hogy az egész életemet itt fogom tölteni.
-Akkor sikerült a tervem.
-És mi volt a nagy terv?
-Hogy itt marasztalom, ameddig csak lehet. -homlokon csókolt.
-Lebuktatok!-Tom közeledett bringával, a vázon Lilly ült összekuporodva.
-Teo mondta, hogy itt vagytok. Azt üzente, este vacsorázzunk náluk, Zoé bárányt süt.Na de mi folyik itt?
-Üzletet kötöttünk: Lea fogja gondozni ezt a birtokot. A gazdája meghalt, így most itt hever parlagon. Ha ügyes, akkor övé lesz a sziget legszebb birtoka. -Lilly tapsolt örömében.
-És mi lesz a házzal? Kárba veszik a bérleti díj, különben is egy évig pihenni akartál.
-Semmi nem veszik kárba. Ti maradtok a házban, én pedig ideköltözöm.
-Na de Tom munkája....
-Én szivesen maradnék, mi lenne, ha mi is itt kezdenénk új életet?
- Lilly egy darabig csak nézte, majd a nyakába ugrott.
-Igen, igen, igen!!! Annyira szeretlek Tom.....
Jan elégedetten nézett bennünket, aztán felbontotta a bort, és mindenkinek töltött egy pohárral. Az aranysárga italról valami eszembe jutott.
-Ez a ház nagyon sok egymagamnak. Mi lenne ha néha fogadnék pár vendéget?
-Hát az már magára van bízva. De látom felcsigázta a lehetőség. És ez így van rendjén.
Pár órával később, miután Zoénál elpusztítottunk egy hatalmas tál rákot, a villa udvarán listát kezdtem írni azokról a dolgokról, amikre szükség lesz.
-festék
-vödrök
-ecsetek
-csiszológép
-kalapács
-tégla
-cement
-szőnyegek
-függönyök
-edények
-ágynemű
-poharak, tányérok, evőeszközök
És a listám egyre hosszabb és hosszabb lett. Felkerültek rá a bútorok, a kerti asztal, csupa olyan dolog, amik végül anyagi romlásba dönthetnek. Már láttam is magam az adósok börtönében, ahol száraz kenyéren, és pocsolyaízű vizen tengetem az életemet.
Jan a kerítésen át kiabált be.
-Holnap reggel hétre itt vagyok magáért! Elmegyünk néhány fontos holmiért.- ugyanazzal a lendülettel el is robogott.
Lea és Tom valahol az öbölben lógatták a lábukat egy stégen. Lilly régi-új párja imádott horgászni, de otthon ahol az első park is csak kilométerekre volt, ez a hobbi csak álom maradt. Itt viszont lesz lehetősége kedvenc sportjának hódolni. A parton reggelente trónoló társaság minden bizonnyal örömmel fogadja majd a nyeszlett városi fickót. Lilly pedig biztosan sokkal boldogabb lesz egy pihent, kiegyensúlyozott Tom mellett. Talán nem is csoda, hogy akkor tönkrement a kapcsolatuk. A baba elvesztése után mindketten a munkába temetkeztek, talán soha nem beszélték meg mi nyomja a lelküket.
Már csak este találkoztam velük, a báránysült illatát egészen a kertünkig lehetett érezni. Összeszedtem magam, és lesétáltam a tavernába. Szinte mindenki ott volt, és ahogy ki tudtam venni a beszélgetésekből, az én újdonsült gazdaságom volt a téma minden asztalnál. A reggeli kávéklub tagjai most borospohárral közelítettek.
-Lea kedves, engedje meg, hogy gratuláljunk. Higgye el, boldog lesz, az öreg Mikisz birtoka igazi kincsesbánya. És tudja, ránk mindig számíthat. Jannal már megbeszéltük, hogy megyünk segíteni.- szóhoz sem jutottam, Zoé folytatta.
-Van egy felesleges tűzhelyem, Teo holnap átviszi hozzád. A kéményt is kijavítja, ez a három öreg csont meg felújítja a tetőt. Az a ház romos ugyan, de egy kis munkával rendbehozható.
Kész a bárány, asztalhoz!-Zoé már sietett is tovább. Vacsorázni nem nagyon tudtam, mindig akadt valaki aki felajánlotta hogy segít festeni, foltozni, pakolni, vagy éppen költözni.
De hogy ki segít majd megszökni az adósok börtönéből...
Reggel ötkor minden olyan gyűröttnek látszott. Legfőképpen én. Belenéztem a tükörbe, de inkább a míves keretre pingált virágokra koncentráltam. Apró szirmaikkal huncut módon nevették ki ráncaimat, és a karikákat a szemem alatt. Krémet kentem a rémekre, és nyári ruhába bújtam. Meglestem Lillyt, még mélyen aludt, és lebringáztam a kikötőbe. Út közben kikerültem három lányt, akik pergő olasz vitába bonyolódtak valami Marcelloról, aki szerintük olyan sármos, mint három George Clooney együttvéve, aztán beintegettem Teonak, aki éppen briósokat szórt meg nagyszemű vaníliás cukorral. Egyik kezemben az édes-foszlós reggeli süteménnyel tovább kerekeztem. Az öbölben már láttam a kompot. Leültem egy hatalmas kőre, és megreggeliztem. Mellettem három férfi horgászott. A perton lévő kafeteria idős tulaja épp a teraszt söprögette. Néhány perc múlva öt bögre gőzölgő kávéval jelent meg, a horgászok és én is kaptunk egy adagot. Janis- így hívják a kafeteriatulajt a feleségét várta.
-Minden hétfőn jön, és hoz néhány dolgot a városból. Például keserűcsokoládét. Tudja, az a kedvencem. -meglepődve néztem az öregre, azt gondoltam, hogy ebben a korban az emberek már inkább a jó cigarettát, vagy néhány új motoralkatrészt többre becsülnek, mint egy tábla 80%-os madagaszkári csokoládét. Elismerem, tévedtem. A kávé isteni volt, a társaság pedig lassan egy bizonyos földdarabról kezdett beszélgetni.
-Az öreg Mikisz nem tudta mit csinál. Hagyta ott omladozni azt a házat, és a földet sem gondozta.
-Beteg volt már évek óta. Zoé hordott neki ételt, és a városból járt hozzá a doktor. Amikor meghalt, nem akart örökösöket. Nem volt családja, ezért a falura szállt a föld. De ki fogja azt ott gondozni?
-Áh,ott fog minden tönkremenni.
A komp lassan közelített a parthoz, maroknyi ember készült leszállni róla. Teresát a nagy csomagjairól rögtön megismertem-Janis gyorsan elvette tőle a két kosarat, és hagyta, hogy asszonya belekaroljon. Ráérősen indultak haza. Egy kiránduló család kerékpárokat is hozott. A kapitány segített a gyerekek bringáját levenni. Az anyuka inni adott nekik, majd elindultak, hogy megnézzék a környéket. Tom maradt a sor végén.Bizonytalanul mérte fel a terepet, ha lehet, még álmosabb volt mint én. Nem csoda, egész éjjel úton volt.
-Mi lenne, ha megmenteném az életed egy fél bögre forró kávéval? Isten hozott.
-Lea, úristen olyan ideges vagyok, mi lesz ha nem örül majd nekem?
-Örülni fog, itt a kávé, idd meg. Menjünk. -Intettem az alkalmi kávéklub tagjainak, és hazaindultunk.
Tom elámult a ház láttán. -Ezt honnan szerezted?
-Az interneten akadtam rá. Szimpatikus voltam a közvetítőnek, ezért alkudtam az árából. És most kapaszkodj meg, egy évig az enyém.
-Ejha, jó vásárt csináltál. Ez a hely egyébként is olyan...
-Varázslatos, mesebeli, tüzes, én sem tudom megfogalmazni, nyugi.
Beléptünk a kapun, és láttam Tomon, hogy tényleg egyik ámulatból a másikba esik. Pláne, hogy a rózsalugas egy hét alatt virágba borult, így a pergola alatt lágy rózsaillat terjengett.
-Az emeletre menj, Lilly még alszik.
-Csak így egyszerűen ébresszem fel? Mit fog szólni?
-Indulj már... legfeljebb hozzádvágja a papucsát.- Tom bement a házba, közben Lilly felébredt a beszélgetésre. Kihajolt az ablakon.
-Esküszöm, olyan volt, mintha Tom hangját hallottam volna.
-Ööööö hááát... nézz hátra.
Elégedetten dőltem hátra a nyugágyban miközben az emeletről boldog zokogás hallatszott. Reggelit készítettem, hatalmas sajtos omletteket sütöttem olivaolajban, hozzá pedig két lédús görögdinnye levét práseltem le. Behoztam a kapu elől a kosarat. Teo olivás kenyerének
még meleg volt az alja, és a mellé rakott fánkos zacskóból isteni vaníliaillat terjengett.
Egy kis dobozra cetli volt tűzve. Rózsabonbon. Kinyitottam, apró rózsaszín golyók voltak benne, kristálycukorba hempergetett finomságok. Odaraktam Tom és Lilly tányérja közé.
-Gyertek reggelizni, ki hazudta az nektek, hogy szerelemmel jó lehet lakni???
Nevetve szaladtak le.
-Álnok vagy barátnőm, de imádlak.-Lilly a nyakamba ugrott.- Hogy jutott ez eszedbe, és egyáltalán hogy tudtad titokban tartani?
-Megoldottam nyugi. Tegnap már majdnem elárultam, de aztán belegondoltam, hogy meg fogsz lepődni, így inkább lakatot tettem a számra. Szóval jó étvágyat.
Kényelmesen ettünk, volt még egy órám amíg Jan értem jön. Tom mesélni kezdett.
-Ed örjöngött miután eljöttél, és megtalálta a felmondóleveled. Mindenkit felhívott, engem is.
-Szóval te árultad el neki, hogy hol vagyok...
-Nem, egy szót sem szóltam. Viszont a rendszergazda megnyitotta a levelezésedet. Abban meg benne volt minden elérhetőség, a címmel együtt.
-Ed pedig rögtön repülőre ült. -Tom értetlenkedve nézett.-Jól hallottad, az egyik parti bungallóban lakik még ma estig. Aztán hazamegy. Megpróbált lebeszélni a felmondásról, de nem sikerült neki.
-Hát azt nem csodálom. Mihez fogsz itt kezdeni?
-Hát vannak ötleteim, de most még titok.
Dudáltak a kapu előtt, felkaptam a táskámat, és búcsút intettem.
-Este jövök, vigyázzatok magatokra. A hűtőben van az ebéd, én csak este jövök- gondoltam örülni fognak egy kis egyedüllétnek.
-Jó reggelt Jan, mehetünk.
-A vendégét nem hozza magával? reggel még nagyon örültek egymásnak. -kicsit bosszúsnak tűnt.
-A vendégem tulajdonképpen nem is az én vendégem.
-Hanem, egy újabb főnök, netán pórul járt szerető?
-Tom Lilly volt férje. Békülni jött. úgyhogy most vagy befejezi a duzzogást, vagy kiszállok. De akkor lőttek annak, hogy ma békülős, kettesben töltött napjuk legyen. -félmosoly bújkált az arcán.
-És a maga exférje mikor bukkan fel?
-Soha. Nincs sem férjem, sem barátom. Gondolom erre volt kiváncsi.
-Köszönöm, hogy felvilágosított.-mostmár egyértelműen mosolygott.
Volt benne valami vonzó, de nem tartozott egyértelműen a jóképű kategóriába. De szimpatikus volt, ami nagy szó azok után, hogy Peter óta egy férfit sem soroltam az esélyes kategóriába.
Na de az idő gyönyörű volt, és Jan vlami olyan helyre vitt, amire még én sem számítottam. Délelőtt találkoztunk néhány ügyfelével, akik a bérleti díjat csak készpénzben voltak hajlandók kifizetni. Aprócska házakat béreltek a falu főutcáján, vagy tetőtéri lakásokat a hegyoldalban lévő társasházban, ahonnan remek kilátás nyílt az öbölre. Utunkat a falun túl vezető úton folytattuk.
-Van egy birtok, aminek a falu gazdát keres.
-Nem az, amelyiknek a gazdája nemrég halt meg?
-Honnan tudja?
-Ma hajnalban a kikötőben erről beszélgettek a férfiak. Azt mondták kár érte.
-Igazuk van. A földön van egy elhanyagolt olivás, és egy nagy épület, amit fel kellene újítani. Most megyünk, és megnézzük mit lehet vele kezdeni.
Az az igazság, hogy Jan eléggé elnagyolva beszélt a házról. Egy éles kanyar után majdnem a hegytetőre értünk, amikor egy az öböl fölé nyúló teraszos földdarabon fékezett a kis piros autó.
-Na megérkeztünk...
-Anya, ha jöttök, hozzátok el azt a két táskát, ami a nagyszekrény aljában van! Egy hét múlva? Igen, komppal tudtok átjönni. Várlak benneteket!- az első kör letudva. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen megy majd. A legnagyobb akadályt az otthoniaknál sejtettem, édesanyám profin tud nagyjeleneteket rendezni, miszerint mindenki az életére, boldogságára,kutyája egészségére tör, de most kivételesen ő is jó ötletnek tartotta, hogy itt maradok egy ideig. Na jó, az egyéves intervallumot kihagytam. Azt majd akkor mondom el, ha itt lesznek. Ez azt is maga után vonja, hogy ideje Lillyt is beavatni
Jan faxot hozott. Macskakaparással írt üzenet kacskaringózott rajta.
"Nem értelek el telefonon. Hétfőn jövök. T. "
Szinte dörzsöltem a tenyeremet. Persze benne volt a pakliban, hogy a romantikus tervek, amit Lilly és Tom boldogsága érdekében szövögettem, negatív eredményt hoznak, de próba szerencse alapon, mégiscsak optimistán göndoltam az elkövetkezendő pár napra. Lilly egyébként rettenetesen élvezte, hogy pár nap alatt olyan lett a villa, mint egy átjáróház. Emberek egy csoportja úgy érezte, hogy a mi kertünk, pontosabban a hatalmas kerti asztal vonzáskörzete a legalkalmasabb a társasági életre. Kávéztak, dohányoztak, némelyikük egy-egy tálca süteménnyel, adag pecsenyével, szalámikkal,vagy kenyerekkel jött, és valamiféle kényszer vitte rá őket arra is, hogy az estéket, -amik leginkább méz és füstölthal illatúak voltak egykis vörösboros beütéssel- örömzenéléssel tegyék felejthetetlenné. A desszertet az udvaron lévő gyümölcsfák szolgáltatták. Karnyújtásnyira az olivafa asztaltól mindenki kiszolgáhatta magát cseresznyével, és sárgabarackkal.
-Lea, nézd, milyen boldog mindenki. Otthon egész eddigi életem során nem láttam ennyi kiegyensúlyozott embert, mint itt egy hét alatt. Legszivesebben soha nem mennék haza.
-Lilly, én nem is akarok hazamenni. Egy évre vettem ki a házat. -kinn volt. -Én maradok. -Lillynek könnyes lett a szeme.- Ezért mondtál fel? Tényleg? - elkezdett nevetni. Potyogtak a könnyei. Alig bírta abbahagyni. Megölelt.- Ez a legokosabb dolog, amit tehettél. Bár én is itt maradhatnék veled. Jan lépett közbe. Már messziről láttam, hogy nem egyedül jött, mégis próbáltam inkább Lillyre figyelni. -Tudod, hogy már régóta terveztem, hogy valami másik bolygóra költözöm. Ez most pont kapóra jött. Szakítottam Peterrel, elegem lett Edből, Anyáék pedig pár nap múlva itt lesznek. Meghívtam őket. -Láttam, hogy lassan megint kiürül a kert, ezért pakolni kezdtünk. Jan önkiszolgáló módszerrel hozott bort a nőnek, akivel érkezett. Lilly sem értette, de megpróbáltuk minél kevesebb nyaknyújtogatással bemérni a felbukkant konkurenciát.
-Vajon a volt feleség, vagy csak a leendő volt feleség?- Lilly hangjában cinizmus érződött. Kuncogtam. Jan viszont felállt, és bemutatta nekünk az egyébként csinos idegent. -Hölgyeim, ismerjék meg Evát. -Na ettől nem lettünk okosabbak. Lilly viszont megoldotta a dolgot.
-Te is itt nyaralsz?- Eva nem is lepődött meg.
-Áh én már eleget éltem itt. Sokat is. Csak az üzleti ügyek miatt jöttem ide- Jan a
cégtársam. -Szóval nem feleség. Hát akkor legyünk vendégszeretőek.
-Mit szólnátok egy finom ebédhez? Ahogy elnézem, annyi étel van a konyhában, hogy egy hadseregnek is elég lenne. - Lendületből tüzet raktam a kerti grillen. Paradicsomot szeltem, meglocsoltam olivaolajjal, és sajtkockákat dobtam rá. Kis idő múlva kenyeret szeltem, és zöldfűszereket kezdtem aprítani. Olajba szórtam őket, és megkentem vele a kenyereket. Rádobtam a rácsra, hogy megpiruljanak. A halat, és a szintén valaki által a hítőbe költöztetett polipokat megsütöttem, így mituán egy nagy tálra halmoztam az egészet, mindenki hozzáláthatott az ebédhez. Zsenge kukoricacsöveket készítettem a rácsra, hogy mire végzünk a desszert is kész legyen. Olyan tiszta volt az éjszaka, hogy amikor vacsora után nem sokkal mindannyian felsétáltunk a kikötőt körülölelő szikla tetjére, még a szárazföld is látszott. Semmilyen vágyódást nem éreztem, pedig szemben gyöngysorként világítottak a parti sétány fényei, és a két part között sirályok szelték a friss tengeri levegőt Leginkább a terveim foglalkoztattak. Ahogy telt az idő, egyre kevésbé tudtam másra gondolni. Lilly és Eva beszélgettek, Jan pedig engem vizslatott.
-Maga sántikál valamiben. -mondta néhány perc múlva.
-Igaza van. Bár azt mondtam, hogy pihenni jövök ide, azért nem szeretném egy évig tétlenül nézni, ahogy körülöttem mindenki dolgozik. Ráadásul Lilly két hét múlva hazamegy. Tehát valami elfoglaltságot kell keresnem.
-Itt még egy jó darabig nem fog unatkozni. Most készülünk az anasztenariára. Hatalmas ünnep, amire fel kell készülni. Aztán majd kitaláljuk, mivel foglalja el magát.
-Nem is aggódik? Idejöttem egy évre, és most munkát keresek. Elismerem, nem a megélhetésért kell dolgoznom, de ez egy kis sziget, ahol mindenkinek megvan a maga dolga. Nem akarok én lenni a semmittevő jövevény. -tényleg nem értettem hogyan, de megnyugtatott.
-Majd megoldjuk. Most pihenjen, ez a legfontosabb.
Lilly és Eva közben egy sziklaperemen ültek, és tovaszállt boldogságukat gyászolták.
-Nem hinném, hogy Tom érez még valamit azok után, ahogy bántam vele. Annyira letaglózott a baba elvesztése, hogy nem is figyeltem arra, hogy mennyire megbántom. Már elképzelni sem tudom, mi lett volna, ha sikerül őt megszülnöm.- Lilly még nevet sem adhatott a kisbabának.- Már majdnem egy éves lenne.
-Hidd el- simogatta meg a vállát Eva, és ettől mégiscsak szimpatikus lett- te nemsokára nagyon boldog leszel. Ehhez nagyon jó orrom van. ÉS statisztikailag is jár neked a boldgoság. Kettőnkből legalább az egyikünknek sikerülnie kell, az úgy már ötven százalék.
Összenevettek.
A szikla pereméről látni lehetett a taverna udvarát. Szines Lampionok lógtak a fák ágairól. Zoé szerette ezt a sejtelmes hangulatvilágítást. A fáklyákat csak szombat este gyújtotta meg, olyankor Horasz, és néhány barátja koncertet adott a vendégeknek. Időnként hajnalig tarott a mulatság, de lévén vasárnap, csak néhány ember borozgatott a fák árnyékában.
- Mit csinál holnap?
-Azt hiszem reggel kilenc után semmit.
-Akkor magáért jövök, és elviszem kirándulni, feltéve ha van kedve velem tartani.
-Rendben. Várni fogom.
Hazaindultunk, Lilly fáradt volt, és még az autóban elaludt. Mág kiültem egy kicsit a
kertbe, töltöttem egy pohár bort, és néztem a csillagokat. Lilly telefonálni próbált, de nem
sikerült neki.
-Tom nincs otthon. Én csak hallani akartam a hangját. -majdnem elnevettem magam, de mivel Lilly szája sírásra görbült, nem lett volna illendő. Szerettem volna a fülébe sikítani, hogy mire reggel felébredsz itt lesz, de akkor nem lett volna meglepetés. Inkább megsimogattam a vállát, és annyit mondtam:
-Tegyük el magunkat holnapra.
Hajnalig beszélgettünk. Lilly érzései lassacskán helyrebillennek Tom kapcsán, és ez talán az elmúlt napoknak is köszönhető. Bár még vannak kétségei, de az, hogy beszél róla, talán jó jel.
A férfi csak nehezen hódította meg Lillyt tíz évvel ezelőtt. Kitartó volt. a visszafogott barátkozásból hatalmas szerelem lett. Lilly bár nagyon mélyen szerette férjét, nem az érzelmeket kereste, hanem azt, hogy biztosan tudhassa, Tom akkor is mellette lesz, ha nehézségeik támadnak. És most kezdte magát hibásnak érezni azért, mert nem figyelt Tomra eléggé. A baba elvesztésének fájdalma most csillapodott először.
Csak dél körül ébredtünk fel, és talán nem az előző nap volt az oka, hanem az elmúlt évek összes fáradtsága. Kompjáratot kerestünk, és szigettúrára indultunk.
Magunk is meglepődtünk, hogy a falatnyi földdarabon mennyi látnivaló van. Az egyik kis eldugott öbölben ács szorgoskodik. Félig kész halászhajó az aktuális remekmű. Kabinjának aprócska ablakain keresztül látszik, hogy már felszögelték a falra a rontásoktól védő stilizált kék szemet. A férfi integet nekünk, kiderül, hogy Jannal még az iskolából ismerik egymást. Ánizspálinkát vesz elő, és koccintunk. Arra iszik, hogy boldogok legyünk, és visszatérjünk a szigetre.
A házak között itt-ott kapunyi helyeket hagytak ki. Ókori leleteket kerítettek körbe gondosan, hogy az arra járók is mgcsodálhassák a helyiek őseinek keze nyomát. A maradványokat kőfaragások díszítik. Az ópapák igazi hősök voltak.
Később csacsogva mászkáltunk a piacokon, fűszereket vettünk, habos kávét ittunk, és bort kortyoltunk a kikötőben. Lilly ruhákat próbálgatott, én pedig karkötőket vásároltam.
Hatalmas csomagokkal indultunk haza, még a hajón is azt ízlelgettük, milyen is lenne, ha azt mondhatnánk a kis kőkerítéses rózsalugasos házikóra, hogy otthon.
Nekem persze könnyű dolgom van. Itt lesz egy évig a házikó, meg a nyárikonyha, meg a falu az összes lakójával, de Lilly 10 nap múlva hazamegy.
A főtéren szokatlan nyüzsgés volt, de betudtam a kora esti készülődésnek. Zoé kapuja felől isteni illatok szálltak, és már arra is vettük az utunkat, amikor az egyik padon megláttam egy fickót egy bőrönddel. Vézna volt és sápadt. Idegesen nézelődött, nyújtogatta nyakát, de még mielőtt egy idegbeteg libához kezdtem volna hasonlítani, rájöttem ki az.
-Ed? Mi a fenét keresel te itt?
-Lea, örülök hogy örülsz, köszönöm a szives fogadtatást.- cinikusnak tűnt.
-Nem örülök, nem látlak szivesen. Azt mondtad, szereted az őszinteséget, hát tessék.
-Gyere vissza.
-Nem megyek.
-Gyere vissza.
-Nem megyek, és ezt még reggelig ismételgethetjük, akkor sem. Ha jól emlékszem felmondtam, te pedig perrel fenyegetőztél. Ha nyaralhatnékod van, Jan kerít neked szállást. Én sem pancsizni, sem fagyizni nem akarok veled. -Ed úgy ült a bőröndje mellett, mint egy törött szárnyú veréb.
Dühödten elindultam Jan felé- Annak a pasasnak szögeságyat szerezzen, és hátmosó helyett adjon neki drótkefét. Itt úgyis csak saját magát kínozhatja, nem fog a kis hülyeségeihez alanyt találni. -Jan leesett állal nézett rám.
-Na de ki ez?
-A főnököm. A volt főnököm.
-Nincs töb kérdésem. Szögeságyat nem tudok intézni, de cápát talán.-elvigyorodott.
-Hálás lennék-súgtam neki. Na ez tette be a kaput Ednél.
-Igen! Sutyorogjatok! Nevessetek rajtam! Pedig én csak jót akarok! Visszaadni a munkádat. Ez az életed nem? Itt maradnál a birkák és a léha görögök között???
-Ed, térj már észhez, nem kell a munkám. Az életem pedig itt van. A birkák bájosak, a görögök pedig nem léhák, csak tudnak élni. ÉLNI, érted? Ez az, ami neked soha nem fog menni. Maradj itt, próbáld ki, szeresd meg. Hm, tudod mit? Ne maradj. Nem érdemled meg. És igen, most gonosz vagyok. Nem akarom, hogy tudd, milyen kedvesek, milyen szeretnivalóak ezek az emberek. És nem akarom hogy megtapasztald milyen édes dolog sziesztaidőben frappét kortyolgatni ahelyett, hogy a rumlis irodádban úrrá legyek a szerinted rendben lévő káoszon. Menj haza. Remélem Jan nem tud neked szállást adni. Még szögeságyasat sem.
Ed nem mert megszólalni. Megfogta a bőröndjét, és berángatta a tavernába. Zoé kétségbeesve jelezte, hogy a pasas mégiscsak vendég, és bár a pártomon áll, tehát gond nélkül megfojtaná, Ed vendég, akit illik kiszolgálni. A férfi árnyékként csusszant el a fonott székig, és lerogyott. Vesztett. Csúnyán.
Lilly nem is lepődött meg ezen az egészen, szerinte Ednek már korábban kellett volna érkeznie.
-Hidd el, csak eltévedt út közben.-biztos voltam benne, hogy nem volt zökkenőmentes az útja.
-Mostmár mindenhova követni fog? Nézd milyen sunyin méreget mindenkit.-Megittuk a frappénkat, és napozni mentünk. Ed még utánunk lendült, de inkább félbehagyta a mozdulatot, és megtartotta magának a mondanivalóját. Jobb is.
Hihetetlen. Kavicsokat számolgatok két teljes órája. Lilly ötpercenként ki-be futkos a vízből, engem is lefröcsköl, így még a permetezéssel sem kell bajlódnom. Ennyi kavicsból egy görög tragédia mozaikillusztrációját is kirakhatnám. A mítikus képeken a trójai faló nyerítve kergetné a gyáva Edet.
A széles parti sáv olyan mintha egy majdnem túl szép falinaptár fotójába törtünk volna be. A levezető út szélén, egy leanderbokor mellett egy minibár van, Egy Horasz nevű srác harapnivalókat, és fagyit árul. Ránézésre kitalálja, hogy a tejszínes való nekünk. Nyakon önti fügeszósszal, és hangos reklámtrillák ismételgetése közepette egészen a gyékényünkig hozza.
-Horasz, hiszen egyedül vagyunk.-körbenézek, tényleg, olyan a hely, mint egy privát strand.
-De képzelje csak el, milyen jó lenne, ha itt nyáron gyerekek szaladgálnának. Apukák masszíroznák a napernyő alatt fáradt feleségük vállát. Fiatalok andalognának az eldugott sziklaöblökben...
-Tényleg szeretné, hogy mindez a békés nyugalom eltűnjön??
-Olykor igen. Csak hogy lássák az emberek a mi kis szigetünket. Nem arra vágyom, hogy lelketlen turistaparadicsommá váljon, csak hogy legyen itt egy kis élet.
Horasz nem sejtette, hogy mennyire elgondolkodtatott. Persze a mérleg egyik serpenyőjén ott billegett az, hogy vétek megbolygatni egy ilyen helyet, de igaza volt. Elképzeltem Zoét, ahogy fürdik a sok idegen vendég dicséretében, és Teot, ahogy különleges veknikkel lepi meg a kockakenyérhez szokott városi asszonyokat....lasan terveket kezdtem szövögetni, de szigorúan magambann, mert közben Lilly újra Tomról kezdett beszélni.
A Teo által szerényen csak "Liget" néven emlegetett helyre kanyargós hegyvidéki út vezetett. Magunk mögött hagytuk a partvonalat, és a tengerillatot valami egészen más váltotta fel. Ismeretlen gyógynövények, és virágok aromája keveredett. Előttünk több autó is haladt. Már vagy negyed órája kanyarogtunk, amikor mindegyik lehúzódott, és megállt. Az elsőben Teo és Zoé utazott. A többi autóból is kiszálltak az emberek, Jan odament hozzájuk, és üdvözölte őket. Mindenki ismert mindenkit. Zoé intett, hogy kövessük. A társaság nőtagjai követték Zoét, aki egy mátriárka bölcsességével kezdte szemlélni a mezőt. Rámutatott kétféle növényre, és arra kér bennünket, hogy csak a legzsengébb hajtásokat gyűjtsük össze.
-Rozmaring, és vad oregano. A sülthöz kell, ettől lesz jellegzetes íze. Csak a rügyeket használom, mint ahogy a húsból is a fiatal a jó. -Lilly rémült tekintetén Zoé csak mosolygott. A barátnőm a gyermekkorú állatok étkezési felhasználását erősen ellenezte.
A férfiak ezidő alatt kedélyesen, és türelmesen -igen, városi nőknek furcsa módon türelmesen- beszélgettek. Tény, hogy nem egy bevásárlóközpontban kellett mindezt megtenniük, de akkor is, számomra a férfilét egyet jelentett a nők passzióinak türelmetlen fogadtatásával. Márpedig itt nem a vásárlás volt a passzió, hanem a főzés. A fogyasztói társadalomnak nevezett valami csak nyomokban volt jelen, hiszen minden családnak saját állatai- jórész bárányok, és marhák- voltak, valamint a zöldségek nagyrésze is megtermett a kertben. A fölösleget eladták a picon, a pénzen pedig megvették mindazt, ami nekik hiányzott. A házakat a családok maguk építették, így az építészeti stílus is egyforma volt. Követték a jól bevált módszereket, és a házak nemcsak kényelmes otthonok lettek, de hűvös menedéket nyújtottak a perzselő mediterrán napsütéstől is. Továbbindultunk, és az egyik kanyar mögött feltűnt egy kerítés. Cölöpökből építették,a hatalmas kaput két férfi nyitotta ki a z autóknak. Amikor mindenki behajtott, gondosan bezárták. Bár a kerítésen bárki gond nélkül bemászhatott volna, nylvánvaló volt, hogy csak elvi telekhatárokat jelöl, és inkább a háziak gondosságát dicséri. A birtok buja olivaligetet rejtett, ameddig a szem ellát. A fák ágai a gyenge szélben néha vidáman meglibbentek, a zsenge bogyók vidáman imbolyogtak, mintha üdvözölnék a társaságot. Rózsalugas választotta el az olivafák birodalmát a csinos kis udvarháztól. Bár látszott, hogy leginkább az olivaszüret idejére szolgált szállásul a férfiaknak, Zoé konyhája itt is nagy gondossággal lett kiépítve. A nyílt tűzhelyre gyosan felkerült a bárány, Zoé bedörzsölte sóval, fokhagymával, és a völgyben szedett rozmaringgal. A nyársat az a motor forgatta, amit Teo a régi körfűrészből kiszerelt.
-Maradt még valaki a faluban?-félve kérdeztem Zoét. Az autóktól egyre csak jöttek az emberek, és mindenki lerakott a konyhában valamit. Borostömlők, sajtok, két üveg méz, egy tartályban valamilyen túrószerűség, két tál ragu, egy zsák krumpli, egy kosár paradicsom, két üveg fenyőméz, egy zacskó tészta, egy kiló dió, és még ki tudja mi minden gyűlt össze.
- Tudja itt mindenki segít mindenkinek. A férfiak kimennek a ligetbe a fákat gondozni. Amíg ők dolgoznak, mi ebédet készítünk. - a többi nő máris készülődött. Volt aki krumplit hámozott, volt aki a sajtot aprította falatnyi kockákra. A bárány vidáman sercegve forgolódott a nyárson. Lilly kézzel lábbal magyarázott két lánynak, miközben egy tál fokhagymát pucolt. Beálltam paradicsomot szeletelni.
A társaság pillanatok alatt ért össze. Kitárgyalták a férfiakat, megtudtam, hogy Teonak Zoé a második felesége, és a fiuk Krisztosz Athénban tanul. Krisztosz menyasszonya Katarina idegenvezető szeretne lenni, de még van egy éve a középiskolából. Jan öccse halász, de egy szomszédos szigeten él a feleségével, és a kislányukkal. Mégis minden ilyen alkalommal hazalátogatnak. Alina egy szépségszalont vezet, mert bár a szigeteken a nők nem a hiúságukról ismertek, azért a nőknél még itt is fontos társadalmi helyszín a fodrászat.
-Hat tál paradicsomot szeleteltem falatnyi darabokra. Zoé mindegyiket meghintette lilahagymával, uborkaszeletekkel, és sajttal. Oreganot csipkedett rájuk, majd olivaolajjal locsolta meg a salátát. A lányok közben megkóstolták a bárányt, és elismerően csettintettek.
Alina még egy falatot csent az állat ropogósra sült széléből.
-Szeretnék olyan lenni mint Zoé. Titkokat őrizgetni. Ilyen apróságokat, mint ez a báránysült. Az enyém soha nem lesz olyan, mint az övé, és az életem sem.- mesélte Alina, és valóban.- Teoval olyan békében élnek, mint rajtuk kívül kevesen, pedig egykor neki is nehéz dolga volt. Teo első asszonya meghalt. Beteg volt. Zoénak kellett a férfiba új életet lehelnie. Teo pedig lassanként megnyílt a nőnek. Tartott a falubeliek rosszallásától, pedig azok csak egyet akartak, hogy Teo, aki évekig magányosan gubbasztott a pékségben, boldog legyen. Zoé akkor érkezett a faluba, amikor nagyszülei, akik felnevelték, meghaltak. Kevés örökségéből vette a házat, amiben most a taverna van. Először csak néhanapján tévedt be hozzá a pék, aki mindig csak egy tál ételt kért. Aztán lassan összebarátkoztak, de csak nagyon lassan. Zoé gyászolta a nagyszüleit, Teo pedig félt új életet kezdeni.
-De ahogy látom, mindkettőnek elege lett a magányból.
Mosolyogtunk.
A konyha egy másik sarkában a grillrácson polipok, kalmárok, és ismeretlen nevű halak pirultak. ZOé fokhagymát habosított olajjal, és tojássárgájával.
-Ez az aioli. Kóstolja csak meg... -bár ódzkodtam a fokhagymától, a krémes szósznak lágy íze volt, megfogadtam, hogy ezt kérem az ebédemhez.
Mire visszaértek a férfiak, Lilly és Alina megterített. A hófehér abroszon a salátástálak, és a báránysült olyan látvány volt, mint egy bájos festmény. Amikor benépesült az asztal, és a kitikkadt férfiak borospoharai összekoccantak, az egész egy idilli képpé változott. kis tálakban kóstolót kaptunk a legfrissebb olivatermésből, a sűrű zöldesarany olajat puha kenyérrel mártogattuk ki.
A társaság tökéletes volt, mégis csendben ültem a kávém mellett.Azon tűnődtem, hogy bár mindez otthon hatalmas biznisz lenne- nyugalomterápia barátságkurzusokkal, olivás lakomák fokhagymás csodákkal- nem lenne szivem tönkretenni zizzent üzletemberekkel ezt a helyet. Idejönnének a mobiltelefonjaikkal, meg a laptopjaikkal, hülyeségeket beszélnének az ártatlan görög lányoknak, és a falut teleaggatnák felesleges üzletekkel. Olyanok lennének, mint a megszállók. Jönnének, kizsákmányolnák a szigetet, és elégedetten pöffeszkednének a végeredmény felett. Ami nem is lenne olyan szép, mint ami most itt van. Az árnyas olivafák, a hegyen túli citrusliget, és a fűszerekkel teli rét.
Alina fenyőmézzel meglocsolt túrót hozott egy tálkában. A mézben fenyőmagok kellették magukat. a túró szélén pedig tejszínes réteg látszott. Az otthoni túró leginkább úgy nézett ki mint a nikecell. Apró száraz törmelék. Ez pedig itt olyan, mint valami luxuskrém. Pedig csak túró és méz. Hófehér túró, és borostyánszín méz.
-Ezt imádni fogod. Egészséges, és finom. -igazat adtam neki az első falatnál.
-És mi a helyzet Jannal? Hol a családja?
-A felesége állást kapott Amerikában. Lényegében elhagyta Jant. A nő valami menedzser lett. Pedig maradhatott volna, Jan mellett békében élhette volna az életét. A sógorom vakon szerette. És te?
Meséltem neki Peterről, a munkámról, hogy besokalltam, és hogy otthon mindent feladtam. -Azt hittem, hogy idejövök, és mindent megbánok. Még csak két nap telt el, és már most tudom, hogy egy év múlva sírva fogok hazamenni. Ez után-körbelendítettem a poharamat- olyasmi lesz hazamenni, mintha az ember önként és dalolva menne a bolondok házába. -Maradni fogsz. -Alina kacsintott.- Legyen igazad.-Lillyhez indultam, aki közben két gyerekkel fogócskázott. Az arca kipirult, de még mindig ott bújkált a vonásaiban az a különös hangulat, amit reggel láttam.
-Minden rendben?-Lilly búcsút intett a kicsiknek. Egy padra ültünk, Alina süteménnyel teli tányért tett mellénk. Hiába jeleztük neki, hogy tele vagyunk, némán tátogta: -Kötelező!!!
-Reggel, amikor elmentél úszni. -hallgatott egy kicsit. -Eszembe jutott.
-?- csak néztem.
-Tom.- Ledöbbentem.
Este lett mira hazaindultunk. Csendben megkértem Jant, hogy telefonálhassak tőle.
Hatalmas fejest ugrottam egy olyan szikláról, amit aztán lentről már nem tartottam olyan biztonságosnak. Na de lenn csillogott a víz, tenyérnyi halak játszadoztak a mélyben, és mindez olyan vonzó volt, hogy durcás kislányként fakadtam volna sírva, ha nem ugorhatok. A csobbanás pillanatában milliónyi buborék szaladgált körülöttem, és úgy elfelejtettem a toporzékoló Edet, mintha soha nem is létezett volna.
Mekkora bolond voltam, hogy ez a messzireköltözősdi nem előbb jutott eszembe…
Mikor a partra értem, az országúton egy kisbuszt láttam közeledni. Jan autóját követte, úgy tűnik a hellén ingatlanbiznisz királya valami nagy üzletet kötött, mert az egyik villa előtt fékező járműből egy egész csapat szállt ki.
Gerard Durell villant be, mikor egy asszonyság tízévesforma, duzzogó fiacskáját egy lepkehálónál fogva cibálta ki a járgányból. Virágos vászonkalapját felkapta a szél, és végiggurította a leanderbokrok alatt. A gyerekek betolakodtak a kapun a pöttyös labdákkal, és a tollaskészletekkel együtt, a nők még kokettáltak kicsit az ingatlanossal, a férfiak pedig-más választásuk nem lévén- bevonszolák a hatalmas poggyászokat.
Megszáradtam, újra bizalmat szavaztam a sziklának, és ugrottam. Jöttek a kis buborékok, és néhány apróbb halacska egészen közel merészkedett hozzám, a furcsa idegenhez, aki másodszor is teljes lendülettel csobbantam bele békés világukba. Próbáltam felmérni a víz mélységét, de nem tudtam. Azt hiszem minél tisztább, annál nehezebb megsaccolni, és semmi nem volt a közelben, amit útjára indíthattam volna a mély felé, hogy megfigyeljem, meddig bukdácsol az odalenn pöffeszkedő sziklákig.
Mire kimásztam a vízből, a villa elcsendesedett. Eltűnt kisbusz, a kis piros sportkocsi, és a lakók is behúzódtak a csigaházba. Biztosan most pihenik ki az utazás fáradmait.
Észre sem vettem, hogy megállt mögöttem a kis piros kocsi.
-Maga nagyon friss, még nyolc óra sincs, és már úszik...
-Maga mondja? Elszállásolt egy népes famíliát, akik gondolom hajnalban érkeztek, ugráltak egy kicsit az idegein, és most itt van. -Meg kellett hagyni, hogy kifogástalanul nézett ki, mint mindig.
A harmincas éveinek végén járó Jan a világ legnyugodtabb emberének tűnt. Hófehér vászoningjében olyan jelenség volt, mint egy puccos amerikai parfümreklám, ahol az ősi erőn van a hangsúly, és ahol a modellek nem a szépségükkel hódítanak, hanem azzal a tekintettel, ami szinte beleégeti a nők retinájába a fehívást, miszerint a plakát szereplője koszosan és büdösen is a világ legvonzóbb férfija lenne. Ő meg itt se nem koszos, se nem büdös, és különben is...de én meg nyúl lennék... áááhhh.
-Higgye el, ez nem fáradság. Jó látni, hogy fáradtan jönnek, és kisimult arccal távoznak. Aztán még akkor is ott lebeg a visszavágyódásuk a levegőben, amikor már valószínűleg régen a repülőn ülnek. Majd figyelje meg, ha Lilly hazaindul két hét múlva. Ha egyáltalán hajlandó lesz magát itthagyni. -a tengert figyelte. -Ez itt mindenkiben nyomot hagy. Nem ismerek olyan embert, akit mindez hidegen hagyott volna.
-Végül is én sem menekültem véletlenül az íróasztal mögül egészen idáig.
-Téved. Ez nem cél, ez csak egy eszköz a változtatáshoz. Az amit itt lát, gyógyítja a lelket, de nem helyettesítheti mindazt, ami a boldogsághoz kell. A kapcsolatokat, a feladatokat.
-Még nyolc óra sincs és már filozofál.
-Akkor kvittek vagyunk. Maga sportol, én okoskodok. Mit szólna egy finom görög reggelihez? -plakátmosolyt tűzött az invitálás mellé.
-A finom görög reggeliket pont nekem találták ki- mondtam mindezt porcukros szájjal, miután egy krémes pitét, és egy hatalmas adag kávét tuszkoltam magamba. -Ez mennyei volt.
-Zoénak mondja, a környező szigeteken őt tartják a krémes piték úrnőjének.
Valóban, a rétestésztába rejtett vaníliás töltelék és a tetejére szórt porcukor olyan harmóniát sugárzott, mint egy vég tiszta selyem. Az íze lágy volt, és ha nem szégyelltem volna még vagy három szeletet meg tudtam volna enni. Akkor aztán végképp értelmét vesztette volna az úszás. Az asszony közben folyamatosan sündörgött. Hatalmas padlizsánokkal, egy fél báránnyal, egy tál hagymával, és egy kosár szőlővel bukkant fel időről-időre. Teo is megérkezett. Kiszállította a faluba a kenyeret, Lilly azóta biztosan hatalmas és ropogós szendvicsekkel csillapítja az étvágyát.
-Jó reggelt Lea, velünk jön a ligetbe?
-Hova?
-A ligetbe. Oliva, és citrus. Hozza magával Lillyt is. Higgye el, ilyet nem mindennap láthat.
Jan felpattant, és szóhoz sem hagyott jutni, csak kifelé tessékelt.
-Menjünk Lillyért.
-Mondja csak, nincs dolga? Úgy értem a munkája. Nem kell bemennie dolgozni? Nem várja a főnöke? Mit szól a felesége? Nem várja otthon senki?
-Nem, nem és nem. A magam ura vagyok. Nincs főnököm. -A többire már rá sem mertem újra kérdezni. Ő pedig nem folytatta, csak mosolyogva vezetett.
Lillyt a kertben találtuk. Egy macskát kényeztetett egy darab sajttal.
-Lea, ő itt Filo. Legalábbis a nyakörvén lévő cimke szerint. -A barátság egyértelmű volt, a cica minden falat után törleszkedve bújt Lillyhez. A lány furcsa volt, mintha valami bántotta volna, de amikor a ligetben várható kirándulást említettük neki, felcsillant a szeme, és egy szempillantás alatt útra készen állt a kapuban. Filo csalódottan nézett utána. Még éhes volt.
Kendőt dobtam a vállamra, és ötödször is dörömböltem a fürdőszoba ajtaján.
-Lilly, itthagylak. Nem lesz, aki biciklicsomagtartón furikázzon a nyaralásunk első bulijára...-az egyik bicikli ugyanis teljesen leeresztett. A maradék egyből kellett gazdálkodnunk.
-Jövök már...tadamm! Te jó ég, mi ez a holmi rajtad Lea?
-Ezt én is kérdezhetném...
Lea talpig párizsi dívajelmezben feszített. Haja feltornyozva, ha nem lett volna a barátnőm, a térdemet csapkodtam volna a nevetéstől.- Édesem, egy tavernába megyünk, nem a Moulin Roge-ba. Sejtéseim szerint a helyi halászoknak ez túl nagy sokk lenne, tehát...
-Oké, igazad van. -lerúgta a tűsarkú szandálokat, leengedte a haját, és lenvászon ruhát húzott. Út közben, amikor a bicikli csomagtartóján egyensúlyozott, saját magán kacarászott.
-Képzeld csak, ha félúton elhagyom az egyik szandimat, vagy a taverna előtt lendületből kell leszállnom innen a csomagtartóról. Az lett volna csak sokkoló a helyieknek.
Saját biztonságunk érdekében csendre intettem. Szerencse hogy mögöttem ült, néhányszor még csendben kuncogtam. Besötétedett, mire a taverna elé értünk. Itt kezdődött a falu, a kisvendéglő közvetlenül a part mellé épült. A hófehér falak tövében már nem egy bicikli pihent, megnyugodtam, ez itt megszokott jármű. Néhány autó is parkolt pár méterrel arrébb, legtöbbjük rozoga platós autó volt, egy furgon, és egy piros sportkocsi.
-Tehát kedvenc ingatlanosunk már itt van.-Lillyn a vadászösztön feléledésének jeleit láttam, bár ez nála nagyon furcsán hatott. Beléptünk. Mindenki minket bámult. Jan mentette a helyzetet.
-Emberek, bemutatom Lillyt, és Leát. Nálunk töltenek...ööö...nálunk töltik...-kérdőn nézett rám. Ráztam a fejem.-Szóval nálunk pihenik ki az egész éves fáradalmakat.
Lillyt azonnal a pulthoz invitálta egy fáradt arcvonású, de kedves asszonyka. Koktél helyett tányért tolt elé. Csak annyit láttam, hogy a barátnőm szája tátva marad. Az asszony folyamatosan beszélt, és pakolta a vacsorát a tányérjára.
Janhoz fordultam.
-Köszönöm, hogy nem buktatott le. Mindenkit megmentett attól ,hogy Lilly két hétig egyfolytában sírjon.
-Tényleg komolyan gondolta? Itt akar maradni? Mit fog csinálni egy évig?
-Igen, igen, nem tudom. Elégedett? Először kikezelem a barátnőm lelkét, aztán kezelésbe veszem a sajátomat. A főnököm valószínúleg most örjöng a felmondólevelemet tiporva, szóval ha csuklani kezdek, ő emleget.
-Héé, ne legyen ilyen ellenséges. Higgye el, jó helyen van. Nézze, csak Lillyt, és tanuljon tőle. Lilly ugyanott ült, és valami pecsenyét tömött magába. Úgy evett, mint aki egy hétig éhezett Szibériában. Pedig a hús volt az utolsó dolog, amit kedvelt.
-Ez mi?
-Hó, hát ez valami csoda. Jamasz asszony sütötte. Nem értem mit mond, mert csak görögül beszél, de ő egy csoda.- tovább evett. Jan hangosan nevetett.- Nem Jamasznak hívják. Jamasz azt jelenti, egészségedre. Zoé asszony a pékünk felesége. Mire Lea álla leesett, Jan görögül folytatta-egyenesen Zoénak címezve mondókáját. Az asszony is nevetett. Jan elmesélte neki Lea aprócska tévedését. Úgy tűnt, nem bántódott meg, sőt! Eltűnt majd egy hatalmas tállal jött vissza. Saláta volt benne, sajttal, és apró polipokkal. Jan hatalmas adagot szedett, majd elém tolta.
-Jó étvágyat. Ennél jobbat sehol a világon nem ehet.-Megkóstoltam. Soha nem éreztem azelőtt még ilyen ízeket. A paradicsom olyan édes volt, a polipok pedig annyira omlósak, hogy gondolkodás nélkül eltűntettem az egészet.
A taverna közben megtelt. A vendégeket úgy vonzotta a hely, mint a rovarokat a fény. A hófehérre meszelt falakon Teo és felesége családjának fotói lógtak, a polcokon ki tudja hány éves borok pihentek, és mindenütt olajmécsesek pislákoltak. A férfiak csendben beszélgettek, a háziasszony pedig szakadatlanul hordta az asztalokra az ételt. Büszkén nézett a hatalmas tányérokra, amikre ki tudja hogyan varázsolta ezt a sokféle finomságot, mindenesetre meglepő volt a választék, mert csak őt, és a férjét láttam a konyhában. Teo pedig a barátaival kártyázott a sarokban. Az asztaloknál borospoharak koccantak időnként, kintről pedig a tenger sós illatát sodorta be szél.
Lillyt a teraszon találtam.
- Min merengsz, a bor ízén, vagy azon, hogy állj bosszút, amiért iderángattalak?
- Ó ugyan, bolond az, aki ezért haragszik. A városi élet vakká tesz bennünket. Emlékszel? A cukrászdában azt sem tudtam, hogy ez itt létezik. Pedig akkor nem egy tepsi tündérfánkért rajongtam volna. Na jó, nem csak azért.-Nevetett. Megint.
Újabb pár érkezett, hatalmas kosár szőlőt hoztak.
-Igen, ez egy szép nagy család.-Jan állt mellettem.- Itt a faluban mindenki ismer mindenkit. Egymásra vagyunk utalva. ettől váltunk igazi közösséggé.
-Lehet, hogy nem lesz elég az egy év?
-Lehet, hogy néhány hét, és menekülni fog.
-Most mindenesetre nyakoncsípem kicsit spicces barátnőmet, és hazabringázunk.
-Hazaviszem magukat. A bicikli is velünk jöhet.
-Köszönöm.
Jan úgy tűnik misszióként értelmezte a mi gardírozásunkat, de Lilly, még mindig kicsit spiccesen jelezte, hogy ezt egyáltalán nem bánja.
-Tudod mit? Ez a fickó szimpatikus nekem. Olyan, mintha valami titokzatos regény magányos szereplője lenne.
-Ugyan már. Az ügyfele vagyok. Ez a dolga.
-Fenéket. Ja és nem hord gyűrűt, a kocsijában nincs ottfelejtett rúzs...
-Hűű, gyártsunk róla teóriákat. Biztosan valami elemésztő szerelmi bánat miatt él az isten háta mögött, és csak arra vár, hogy magányos turisták pezsdítsék fel szürke hétköznapjait.
-Vagy valami baltás gyilkos, aki romantikus vityillók kiadásával cserkészi be az áldozatait, hogy aztán a holttestüket elrejtse valamelyik barlangban...
De már nem tudtuk Jant tovább misztifikálni. Lilly ugyanis eleludt a nyugágyon. Lehúztam a papucsot a lábáról, és hagytam szenderegni. Valamikor kettő óra körül ment be a szobájába.
-Lea! Leaaa!!!
-Mi az, miért kiabálsz?-Képtelen voltam kikászálódni az ágyból, pedig a sarkig kitárt ablakon olyan friss levegő zúdult be, hogy szinte harapni lehetett volna. Lilly tovább kiabált, így magam köré tekertem a takarót, és kinéztem.
-Milyen omlettet kérsz? Valaki itt hagyott a kapu előtt egy kosárban szalámit, és sajtot. Ja, és Teo hozott kenyeret. Szedtem hátul paradicsomot, és van még padlizsán is.
-Hát nem is tudom, mondjuk ilyen sorrendben jó lesz....
Lilly addigra a nyárikonyhában főzőcskézett. Nem is tudta volna megtagadni önmagát, reggeli közben be sem állt a szája.
Csörgött a telefon. Áhh, a felmondásom.
-Halló, itt a paradicsom. Tengeri szellő, és grátisznapsütés, miben segíthetek?
-Lea, Ed vagyok. Hol vagy?-A főnököm hangja remegett az idegtől. Ettől nekem előjött a gonosz énem, és citerázni kezdtem a helyzeten.
-Emlékeztetelek, hogy felmondtam.
-Tudom. Hol vagy?
-Mivel felmondtam, ezt nem vagyok köteles közölni. De jó napom van, reggel madárcsicsergésre ébredtem, segítek. Görögország.
-Miii?
-Igen. Ülök a teraszon, tökmagos bucit, és sajtot eszem, és nem gondolok rátok.
-Nem fogadom el a felmondásodat. Beperellek.
-Tedd. Sokat randizhatsz az ügyvédemmel. A barátnőimnek kifejezetten bejött a pasas.
-Nem érdekel az ügyvéded, megszegted a szerződésedet, azonnal gyere vissza! ha most elindulsz akkor még betudom ezt szabadságnak. De ha nem...
-Ed, keress helyettem mást. Csak azért akarsz visszarángatni, mert nem boldogulsz nélkülem. azt sem tudod, hogy kell az adattárat kezelni, sőt, semmit sem tudsz arról, ami a cégnél történik. Csak azt tudod, hogy én mindennek tudom a helyét. Szóval tet tudod, hogy én tudom. Ez pedig nem megy tovább. Ha el akarom végezni a munkádat, akkor megpályázom az állásodat. Szóval ne akard hogy visszamenjek. Én sem akarom.
-Na de...
-Szia Ed, megyek úszni. A felmondólevélen ott az ügyvédem száma.
Már az ösvényen bandukoltam, amikor még mindig Ed képzeletbeli ábrázatán kuncogtam. Vézna testalkatú főnököm most valószínűleg egyszerre szív el egy doboz cigit, és próbálja bekapcsolni a számítógépét. Egyedül. Először hosszú évek után.
Míg Lilly örömittasan rohangált körbe-körbe, én döbbenten néztem Janra, aki "ugye megmondtam" mosollyal támaszkodott az autójának. Nem tudtam megszólalni. Valóban, a levélváltásaink alatt mindig bizonygatta, jó sorom lesz a házban, amit intézett nekem.
Kalimera Lea!
Kérem nyugodjon meg, a kis házzal minden OK. Endaxi. Van konyha, és van két háló. Kérem bízzon bennem. Várom a jövő héten. A papírokat a megbeszéltek szerint átadom.
Jan.
A kertben egy hatalmas olivafa kellette árnyékát, valaki rojtos nyugágyat kötött a legerősebb ágára. A pergolán illatos szőlő futott végig, az odavezető lépcső szélén pedig talajon futó borostyánféle képzett szőnyeget. A kőkerítést két helyen rés törte meg. Kovácsoltvas ráccsal töltötték ki. Pont a partra nézett. A kerítés tövében hanyagul ottfelejtett kerámiaedényekben muskátli nyílt. Az egyik sarokban nyárikonyhát alakítottak ki. Hatalmas, kőből rakott grillsütő, családnyi méretű faasztal, és egy tálalószekrény volt a berendezése. Lilly tovább lelkendezett, én még mindig nem jutottam szóhoz. Jan törte meg a csendet.
-Hazudtam magának. A falu kicsit messzebb van. De húsz perc séta, ott azon az ösvényen, és már ott is van a piacon. A kamrában találnak bicikliket. Jól meggondolta, hogy egy évig itt marad? Olyan fucsa a tekintete.
-Először is, megbocsájtom a kis füllentését. Nem láttam a házat, de ha csak negyede olyan szép, mint a kert, akkor is életem végéig szóló maradhatnékom lenne. Másodszor, a bicikli rendben van, bár utoljára tizenöt éve ültem rajta. Harmadszor pedig, még nem tudom hogy jó ötlet-e az egy év. Most annak tűnik. - még magam is szomorúságot éreztem a saját hangomban.
-Mit fog itt csinálni? Egy év mégiscsak hosszú idő...
-Nem tudom. Azt hiszem, kipihenem az elmúlt tizet. De ha nagyon megszokom ezt az egészet, felcsapok olivatermesztőnek... na jó, vicceltem, tényleg nem tudom. Rengeteg dolgom van, meg kell írnom egy könyvet, aztán egy másikat. Nem fogok unatkozni.
-Na jó, érezzék magukat otthon, bár a barátnője biztosan másfajta nyaralásra vágyott. Ha gondolják, este találkozzunk a tavernában. Készíttettem maguknak ebédet, a hűtőben találják.
-Viszlát, és köszönöm.
-Majd elfelejtettem, a papírok. Akkor este.
Elhajtott, és azonnal irigyelni kezdtem. Még mindig megbabonázva álltam a kapuban, ahonan egy öbölre, és egy hosszú partszakaszra lehetett lelátni. Ilyet eddig csak giccses utazási katalógusokban láttam. Itt inkább természetesen visszafogottnak tűnt, pláne, amikor bementem, hogy megnézzem a házat.
Az aprócska épület egy konyhasarokkal ellátott nappaliból, és az emeleten két hálószobából ált. Mindkét fülke egy közös teraszra nyílt, ahol kis reggelizőasztal állt két székkel.
A bútorok egyszerűek, de praktikusak voltak, a ruhásszekrényekben pont annyi hely volt, hogy mindenem elfért. Az éjjeliszekrényre tettem a laptopot, és a kedvenc parfümömet.
-Lilly, jössz enni? Van valami harapnivaló a hűtőben... újabb döbbenet.
A frigó megtöltve, egy tálcán padlizsánsaláta, sajtok, sonka, és füstölt hal kellette magát. Egy másik edény négyféle olivabogyót rejtett, egy harmadik pedig számomra ismeretlen krémeket. Az alsó polcon pedig hideg sült mosolygott. Az ajtón három üveg borostyánszínű bort, egy üveg olivaolajat találtam, rajta egy post-it: saláta a kertben. Lilly szinte sugárzott:
-Nézd, paradicsom, rukkola, metélőhagyma, bazsalikom! Otthon ilyen gyönyörűségeket csak fotókon látni... és igazi bazsalikom! Nem ám fonnyadt, cserépben nevelt, satnyaszárú, szagold csak meg....
-Oké, gyere segíts.
A nyárikonyha asztalát leterítettük egy lepedővel, a paradicsomot bőven megszórtam bazsalikommal, és rukkolával, olivát löttyintettem rá, majd egy két kanállal tettem a tetejére az egyik krémből ( mint kiderült, friss joghurt volt) és enni kezdtünk...
Soha nem láttam Lillyt ilyen boldognak. Amióta cukrászdát nyitott, másból sem állt az élete, mint rohanásból. A kis üzlet hamar felkapott lett, Lilly ugyanis műremekeket készített marcipánból, cukrászkrémből, grillázsból, nem beszélve a pitékről, és a muffinokról. A gasztronómiai lapok lelkendeztek róla, Lilly pedig jó munkaholista lévén nem tudta mi az elég. A férjével éjjel-nappal recepteket teszteltek, és boldogok voltak, hogy a kis ötlet sikeres lett. Aztán Lilly besokallt. Egyre karikásabbak lettek a szemei, és fogyni kezdett. A férje hiába mondta neki, hogy baj lesz, Lilly nem hallgatott rá. Aztán egy napon rosszul lett. Elvetélt. Nem is tudta, hogy babát vár. Az én mosolygós, szőke barátnőm összeomlott. Napokon át sírt. Nem akarta látni Tomot, akire addig végtelen szerelemmel nézett. És nem akarta addigi életét sem viszontlátni.
Beadta a válópert, pedig ezzel Tomot is padlóra küldte. Mivel mindketten a barátaim, megpróbáltam megőrizni a kényes egyensúlyt, és felváltva ápoltam a lelküket. Egyik sem tudott a másikról, nem beszéltem, nem tudtam használ-e vagy árt, mindenesetre hónapokba telt, amíg magukhoz tértek. Csak akkor találkoztak, amikor kimondták a válást. Lilly még hónapokig rendszeresen sírva fakadt, Tom pedig bezárkózott. A cukrászdát eladták, a vevők szinte verekedtek érte. És bár anyagilag jól jöttek ki az eladásból, többé egyikük sem ment arra a könyékre, ahol Lilly álma tovább virágzott.
- Min merengsz? -kérdeztem a szöszitől.
-Azt hiszem mégsem utállak ezért a nyaralásért. Bár arra készültem, hogy egy medenceparton fogom lógatni a lábam, há mit mondjak, ez felülmúlhatatlan.- a hasát düllesztette-nézd, pókra ettem magam... -Nevetett, majd bort kortyolt.
Fél éve először láttam igazán nyugodtnak. Az ebéd mindkettőnknek jólesett, elemezni kezdtem a maradékot, de sem a padlizsán fűszerezését, sem a báránysült hozzávalóit nem tudtam megfejteni. Körbenézve lelki szemeim előtt népes kerti mulatság sejlett fel, de aztán arra eszméltem, hogy Jan kivételével nem ismerek itt senkit. De még ez is megnyugvással töltött el. Ha belegondolok, hogy három napja még egy irodában rostokoltam... leginkább elfecsérelt időnek tartom az elmúlt éveket.
Pedig milyen boldog voltam amikor megkaptam a szövegírói munkát. Madarat lehetett volna velem fogatni. Akkoriban ismerkedtem meg Peterrel, úgy éreztem semmi rossz nem jöhet. Néhány hét múlva összeköltöztünk, de azt, hogy csapdába kerültem, csak évek múlva kezdtem először érezni. Egyre terhesebb lett a társaság által diktált "trendi" élet. Peter pedig úgy kezelt, mint a jól berendezett életének egyik stabil bútordarabját.
Na ehhez nem volt nekem kedvem. Pedig Anya milyen büszke volt, hogy a lánya lassan tényleg felnő, és ő végre nem hiába ábrándozik a bababoltok kirakata előtt. Peter lebukása inkább jól jött, semmint összetört volna. Bárki megvethet, ez egy jel volt ahhoz, hogy most itt fekhessek az oliva fa alatti nyugágyon, és mindenféle jól kigondolt terv nélkül belevessem magam az új életembe. Lilly békésen aludt egy pléden, amikor autó fékezett a kapu előtt.
-Benne hagyták a kulcsot a lakatban!-az ötven körüli férfi a méretes vaskulcsot lobogtatta.- Teo vagyok. Csak érdeklődnék, hogy megvan-e mindenük, tudja én sütöm a falunak a kenyeret. Ha gondolja, reggelente maguknak is hozok.
Megint leesett az állam. Teo észrevette, és elmosolyodott.- Nem kell rögtön döntenie, este találkozunk a tavernában.
-Na de honnan tudja, hogy megyek?
-Nézze Lea, ez egy kis falu. Mindenki tud mindent. Jan pedig áradozott magáról, és Lillyről. Akkor este. És ajánlom a hagymás kenyeret. Magának biztosan az lesz a kedvence.-és kisétált a kertből, mint valami tünemény. Akkor vettem észre, hogy Lilly mellettem áll.
-Te, ez igaz volt? Tényleg hagymás kenyérrel akarja traktálni a vegetáriánus kecskemenühöz szokott gyomrunkat?
-Igen, törődj bele, hogy töltött galambként fogjuk végezni.
-Állok elébe.... megint vigyorgott. Másodszor.
Lilly egész héten lázban égett. Bikinit, fülbevalót, naptejet, nyári ruhákat, egyszóval csupa hasznos dolgot vásárolt. Aztán este divatbemutatót tartott a zsákmányból a nappalimban. Tengerkék szoknyában, majd arany bikiniben billegett.
Eközben én igyekeztem visszafogni magam, pláne, amikor az utolsó napon még hatvanan próbálták cincálni az idegeimet az irodában. Egyszer csak ráeszméltem, hogy nincs miért stresszelnem, sőt, ha jobban belegondolok...
-Ezennel ünnepélyesen megkezdem a szabadságomat. Mindenki irigykedjen, vár a tengerpart, a napbarnított görög félistenek lesni fogják az összes kivánságomat, és...
Papírgalacsinokkal kezdtek dobálni. Nevetve menekültem. Aztán amikor becsuktam magam mögött az ajtót, kicsit elszontyolodtam. Végül is nyolc évet húztam le itt, és mit tagadjam, végig- na jó, majdnem végig jól éreztem itt magam. De ez csak egy futó érzés volt. Szontyi hangulat elillant, és egyből a part lebegett a szemem előtt.
Szombat reggel felébredtem, és megtettem, amire már nagyon régóta készültem. Felmondtam. Entert nyomtam az e-mailre, amit a főnökömnek, és a munkaügyes kolleginának írtam, szigorúan meghagyva, hogy a papírokat az új, szépen csengő görög címemre küldjék, és elégedett voltam. Nagyon elégedett. Reggelizni indultam a konyhába, amikor beviharzott anyám. Elkezdett pörögni, nem igazán voltam képe követni, mert hol a fürdőben csacsogott, hol az erkélyen trillázott. Valami barátnőjéről mesélt aki harminc év után dobta a férjét, és elhúzott egy traktorkereskedővel.
-A pasi tíz évvel fiatalabb, és egyéb előnyei is vannak, ha érted mire célzok.- Anya szerette az ilyen titokzatos mondatokat. Megtanult hozzájuk kajánul nézni, amit kacsintással tett tökéletessé.
-Anyám, most nem tudom eldönteni, hogy irigykedsz, vagy elítéled Rosy-t, de gyanúm szerint inkább az előbbi.
-Na de egy traktorgyárossal???
-Hát, tudod a szerelem vagy vak, vagy hormonális....
Erre már nem tudott mit mondani. Pláne, hogy öt perc alatt végzett az életem felborításával, nevezetesen kiválogatta a nyaralásra szánt kupacból azt, ami szerinte nem odavaló, és elégedetten csípőre tette a kezét.
-Nnna. Ezek pont beférnek egy kistáskába.
-Kössz Anya. Vigyázz magadra. Te mikor mégy szabadságra?
-Á, csak nyár végén. Apáddal elmegyünk valahová, ahol kipihenheti az unalmas nyugdíjas napokat. Na jó utat. Lilly-t csókoltatom.
Megkönnyebbültem, amikor elment. Visszaraktam a kiszelektált ruhákat a kupacra, és pakolni kezdtem. Lényegében üres maradt a szekrény, ergo tele lett két bőrönd. És egy táska.
Másnap reggel Lilly felsikoltott a reptéren.
-Ez mi?!!! Mekkora poggyásszal jöttél?
-Ne hápogj, majd megmagyarázom. De csak kinn. Menjünk becsekkolni. Itt a térkép, az utikönyv, kérlek Lilly mosolyogj, nyaralni megyünk.
-Nade...
-Gyere, igyunk valamit.- Tudtam, hogy mindkettőnknek ez kell, neki befogom a száját, nekem pedig elfolyik a várakozás ideje. A gépen aztán Lilly nem bírta ki, rázendített.
-Áruld el, minek ez a sok cucc. Nem hiszem el, hogy két hétre elhoztad az egész ruhatáradat. Te ennél logikusabb vagy. Nem mondasz semmit???
Nem hát. Mire Lilly idáig jutott, én elaludtam. Ülve. Arra ébredtem, hogy rázza a karomat.
-Gyere már, megérkeztünk! Már mindenki leszállt.
Átvettük a bérautót, és elindultunk a kacskaringós országúton a ház felé. Nagy sárga borítékban kaptam a házhoz a kulcsokat, és a térképet. Lilly elámult.
-Ez mekkora zárba való? Nincs is ekkora kapu. És különben is mi a neve a hotelnek?
-Nincs neve. Nem hotel.
-Akkor hova megyünk? Áruld el, nem tehetetd ezt velem, arról volt szó, hogy nyaralunk. Hotelt akarok medencével, reggelivel, és törölközőhajításnyira lévő parttal.
-Hát akkor csalódni fogsz.
Nem szóltunk többet, mert az út egy hegyoldalban vezetett. Jobbról alattunk ott csillogott az Égei tenger, és ettől annyira elámultunk, hogy majdnem összeütköztünk egy szembejövő piros sportkocsival. Gazdája félrerántotta a kormányt, és csikorgó gumikkal lefékezett. Kiszállt, és egy cseppet mérgesnek látszott.
-Megőrültek? Mit művelnek?- a férfi nem tudta lerombolni a láthatóan gondosan felépített görög amorózó képet a válogatott káromkodással. Aztán megenyhült. Lilly ugyanis kiszállt, és a feje tetejére tolta a napszemüveget. Hatásos volt.
-Mondja, maga idevalósi? - majdnem röhögtem.
-Igen, hölgyem. És én ismerem az utat, magukkal ellentétben. Hova igyekeznek?
Én is kiszálltam.
-Kefalotiribe. Itt fogunk nyaralni.
-De ott nincs is hotel...- Az idegen, és Lilly versenyben néztek rám kérdőn.
-Nem is hotelbe megyünk. Kibéreltem egy parti házat.
-Akkor engedje meg, hogy odakisérjem önöket. Jan vagyok, és én adtam ki magának a házat. -és már indult is az autója felé. Lilly lassan rámnézett.
-Te csőbe húztál engem! Mégis mikor ismerted meg ezt a pasit? És mit titkolóztál? És mi ez a ház dolog?
Jan közben intett, hogy kövessük.
-Nézd, milyen gyönyörű. Már látszik a falu.
Lilly duzzogott.
-Ez akkor is...
-Nyaralás lesz, hidd el. De nem akartam egy snassz hotelbe menni, ahol egyenreggelik és vacsorák szabják meg, hogy mikor kezdődjön, vagy végződjön a nap. És nézd csak, megérkeztünk. Ez a mi helyünk.
Én magam is meglepődtem a látványon. Pont mint ahogy elképzeltem. Nem is. Sokkal szebb. A házikó -ahogy Jan nevezte a hirdetésben- inkább valami meseillusztrációra hasonlított. A hófehér kerítést futórózsa borította. Lilly küzdött a lakattal, a hatalmas kulcsot nehéz volt belenyomni. A kaput már ezerszer átfestették, most éppen borvörösre, bár látszott, hogy az elmúlt években volt már zöld, kék, és sárga is. Aztán egyszer csak diadalittas kiáltás hallatszott.
-Sikerült!!! Úristen, gyere azonnal.-Lilly megbabonázva állt a kitárt kapuban.
Nem hittem a szememnek.