Hatalmas fejest ugrottam egy olyan szikláról, amit aztán lentről már nem tartottam olyan biztonságosnak. Na de lenn csillogott a víz, tenyérnyi halak játszadoztak a mélyben, és mindez olyan vonzó volt, hogy durcás kislányként fakadtam volna sírva, ha nem ugorhatok. A csobbanás pillanatában milliónyi buborék szaladgált körülöttem, és úgy elfelejtettem a toporzékoló Edet, mintha soha nem is létezett volna.

 Mekkora bolond voltam, hogy ez a messzireköltözősdi nem előbb jutott eszembe…
Mikor a partra értem, az országúton egy kisbuszt láttam közeledni. Jan autóját követte, úgy tűnik a hellén ingatlanbiznisz királya valami nagy üzletet kötött, mert az egyik villa előtt fékező járműből egy egész csapat szállt ki.

 Gerard Durell villant be, mikor egy asszonyság tízévesforma, duzzogó fiacskáját egy  lepkehálónál fogva cibálta ki a járgányból. Virágos vászonkalapját felkapta a szél, és  végiggurította a leanderbokrok alatt. A gyerekek betolakodtak a kapun a pöttyös labdákkal, és a tollaskészletekkel együtt, a nők még kokettáltak kicsit az ingatlanossal, a férfiak pedig-más választásuk nem lévén- bevonszolák a hatalmas poggyászokat.

 Megszáradtam, újra bizalmat szavaztam a sziklának, és ugrottam. Jöttek a kis buborékok, és néhány apróbb halacska egészen közel merészkedett hozzám, a furcsa idegenhez, aki másodszor is teljes lendülettel csobbantam bele békés világukba. Próbáltam felmérni a víz mélységét, de nem tudtam. Azt hiszem minél tisztább, annál nehezebb megsaccolni, és semmi nem volt a közelben, amit útjára indíthattam volna a mély felé, hogy megfigyeljem, meddig bukdácsol az odalenn pöffeszkedő sziklákig.

 Mire kimásztam a vízből, a villa elcsendesedett. Eltűnt kisbusz, a kis piros sportkocsi, és  a lakók is behúzódtak a csigaházba. Biztosan most pihenik ki az utazás fáradmait.
Észre sem vettem, hogy megállt mögöttem a kis piros kocsi.
-Maga nagyon friss, még nyolc óra sincs, és már úszik...
-Maga mondja? Elszállásolt egy népes famíliát, akik gondolom hajnalban érkeztek, ugráltak  egy kicsit az idegein, és most itt van. -Meg kellett hagyni, hogy kifogástalanul nézett ki, mint mindig.
A harmincas éveinek végén járó Jan a világ legnyugodtabb emberének tűnt. Hófehér  vászoningjében olyan jelenség volt, mint egy puccos amerikai parfümreklám, ahol az ősi erőn van a hangsúly, és ahol a modellek nem a szépségükkel hódítanak, hanem azzal a tekintettel, ami szinte beleégeti a nők retinájába a fehívást, miszerint a plakát szereplője koszosan és büdösen is a világ legvonzóbb férfija lenne. Ő meg itt se nem koszos, se nem büdös, és különben is...de én meg nyúl lennék... áááhhh.
-Higgye el, ez nem fáradság. Jó látni, hogy fáradtan jönnek, és kisimult arccal távoznak. Aztán még akkor is ott lebeg a visszavágyódásuk a levegőben, amikor már valószínűleg régen a repülőn ülnek. Majd figyelje meg, ha Lilly hazaindul két hét múlva. Ha egyáltalán hajlandó lesz magát itthagyni. -a tengert figyelte. -Ez itt mindenkiben nyomot hagy. Nem ismerek olyan embert, akit mindez hidegen hagyott volna.
-Végül is én sem menekültem véletlenül az íróasztal mögül egészen idáig.
-Téved. Ez nem cél, ez csak egy eszköz a változtatáshoz. Az amit itt lát, gyógyítja a lelket, de nem helyettesítheti mindazt, ami a boldogsághoz kell. A kapcsolatokat, a feladatokat.
-Még nyolc óra sincs és már filozofál.
-Akkor kvittek vagyunk. Maga sportol, én okoskodok. Mit szólna egy finom görög reggelihez? -plakátmosolyt tűzött az invitálás mellé.

-A finom görög reggeliket pont nekem találták ki- mondtam mindezt porcukros szájjal, miután egy krémes pitét, és egy hatalmas adag kávét tuszkoltam magamba. -Ez mennyei volt.
-Zoénak mondja, a környező szigeteken őt tartják a krémes piték úrnőjének.
Valóban, a rétestésztába rejtett vaníliás töltelék és a tetejére szórt porcukor olyan harmóniát sugárzott, mint egy vég tiszta selyem. Az íze lágy volt, és ha nem szégyelltem volna még vagy három szeletet meg tudtam volna enni. Akkor aztán végképp értelmét vesztette volna az úszás. Az asszony közben folyamatosan sündörgött. Hatalmas padlizsánokkal, egy fél báránnyal, egy tál hagymával, és egy kosár szőlővel bukkant fel időről-időre. Teo is megérkezett. Kiszállította a faluba a kenyeret, Lilly azóta biztosan hatalmas és ropogós szendvicsekkel csillapítja az étvágyát.
-Jó reggelt Lea, velünk jön a ligetbe?
-Hova?
-A ligetbe. Oliva, és citrus. Hozza magával Lillyt is. Higgye el, ilyet nem mindennap láthat.
Jan felpattant, és szóhoz sem hagyott jutni, csak kifelé tessékelt.
-Menjünk Lillyért.
-Mondja csak, nincs dolga? Úgy értem a munkája. Nem kell bemennie dolgozni? Nem várja a főnöke? Mit szól a felesége? Nem várja otthon senki? 
-Nem, nem és nem. A magam ura vagyok. Nincs főnököm. -A többire már rá sem mertem újra kérdezni. Ő pedig nem folytatta, csak mosolyogva vezetett.

Lillyt a kertben találtuk. Egy macskát kényeztetett egy darab sajttal.
-Lea, ő itt Filo. Legalábbis a nyakörvén lévő cimke szerint. -A barátság egyértelmű volt, a cica minden falat után törleszkedve bújt Lillyhez. A lány furcsa volt, mintha valami bántotta volna, de amikor a ligetben várható kirándulást említettük neki, felcsillant a szeme, és egy szempillantás alatt útra készen állt a kapuban. Filo csalódottan nézett utána. Még éhes volt.